Nem is olyan régen történt az, amit mesélek. Egy napsütéses völgyben húzódott meg Mogyoróliget, ahol a fák lombjai közt madárdal csendült, a fűben százszorszépek mosolyogtak, és még a méhek is úgy zümmögtek, mintha dalt dúdolnának. E liget szélén feküdt egy aprócska falu, ahol minden évben csodásan ünnepelték a húsvétot.
A gyerekek hetekkel előtte tojásokat festettek – pöttyöset, csíkosat, aranyszélűt és nevetős arcút. Az udvarokat vidám szalagok díszítették, a sütőkben illatos kalácsok sültek, a nyuszi pedig minden évben pontosan érkezett, meglepetéssel a kosarában.
Csakhogy ebben az évben valami megváltozott.
Már csak egy nap volt húsvétig, de a nyuszi nem érkezett meg. Sehol sem látták a mezőn szaladgálni, nem voltak apró lábnyomok a kert végében, és még a híres, csokiszagú szellő sem suhant át a falun, amit mindig ő hozott magával.
Azon a napon furcsa szél kerekedett. Nem az a langyos tavaszi szellő, ami virágillatot hoz, hanem olyan, ami összekócolta a szalagokat, elfújta a kifújt tojásokat, és összevissza csapkodta a kiskapukat. A falu lakói idegesen néztek az égre, de nem láttak viharfelhőt. Csak egy borzas, gomolygó szürkeség kavargott az erdő felől, és különös zörej hallatszott Mogyoróhegy irányából.
Este lett. A gyerekek aludni tértek, de a húsvéti nyuszi még mindig nem jött. Se a kert végébe nem lépett, se a bokrok alá nem rejtett semmit. A legkisebbek még reménykedtek, hátha reggelre megérkezik, de a felnőttek arca gondterhelt lett.
Nem sejtették, hogy a nyuszit elrabolták.
Mogyoróhegy mélyén, ahol a manók évszázadok óta éltek titokban, egy szokatlan tanácskozás zajlott. Összegyűlt mindenki: Szikra, a villámgyors futármanó, Mérges, aki ritkán dühöngött, de most forrt benne az indulat, Félfül, a legjobban halló, és Csoszi bácsi, a bölcs és kissé kótyagos öregmanó, akinek minden helyzetre volt egy régi története.
– A nyuszit a Rendetlenség Szelleme vitte el – suttogta Félfül, aki hallotta, amikor a gonosz lény vihogva elrepült vele. – Azt mondta, elég volt a sok mosolygásból és tojásfestésből.
– Ez szörnyű! – csapott az asztalra Mérges. – Húsvét ünnepe veszélyben van!
A manók nem várhattak. Titkos ösvényeken, fű alatti járatokon és mohapárnás lejtőkön át elindultak a Lápok lápjába, ahol a Rendetlenség Szelleme fészkelt egy sötét odúban. Ott, egy áttetsző, zselészerű ketrecben sínylődött a húsvéti nyuszi. Füle lekonyult, bajusza lecsüggedt, és még a sárgarépás sütijét sem ette meg, amit mindig magával hordott.
– Ne félj, jövünk! – súgta Szikra, miközben a manók tervet kovácsoltak.
Tudni kell, hogy minden manó birtokában van egy-egy rendgyöngy, ami képes rendet vinni a legnagyobb káoszba is. Ezeket gondosan gyűjtögették évszázadok óta: volt köztük cipőfűző, amit sosem kellett újrakötni, könyvjelző, ami mindig a jó oldalon volt, és egy tökéletesen összepárosított zoknigarnitúra – ezek voltak a rendgyöngyök alkotóelemei.
A manók mindet egy nagy zsákba szórták, és amikor megálltak a szellem barlangja előtt, megrázták az egészet, mint egy varázskolompot.
Hatalmas fényesség támadt. A Rendetlenség Szelleme sikoltott, a zselés ketrec szétolvadt, a nyuszi pedig szabaddá vált.
– Gyorsan, húsvét reggel közeleg! – kiáltott Szikra, és a manók segítettek a nyuszinak mindent előkészíteni.
Reggelre a falu kertjei megteltek csodával. A gyerekek álmélkodva fedezték fel a csokoládétojásokat, a mosolygós csokinyuszikat és a pici üzeneteket, melyeket a manók hagytak: „Egy kis rend csodákra képes!”
És bár senki sem látta, hogy éjjel kik jártak ott, egy dolog biztos volt: a húsvét megmenekült. Hunyd le a szemed, és őrizd meg te is a manók titkát!
