A Húsvét-völgyben minden nyuszi készülődött a nagy húsvét hétfői locsolkodásra. Csillogó szalagokat kötöttek a kosarakra, rózsavizet, levendula-permetet és nevetős versikéket gyűjtöttek a fülük mögé. Már a nap is úgy kelt fel, hogy mosolygott rájuk.
Csak egyetlen kis nyuszi üldögélt csendesen egy fa tövében. Ő volt Norbi.
Norbi nem szerette a hangos locsolkodást. A versikék mindig összekeveredtek a fejében, a kölnis üveg kiborult a mancsára, és attól tartott, hogy kinevetik. Mégis szeretett volna örömet szerezni… valahogy másképp.
Így hát gondolkodott. Aztán mosolyogni kezdett.
Fogott egy kosarat, belehelyezett egy-egy apró csokitojást, egy darab illatos szalmát, egy saját készítésű szívecskét, amit levelekből ragasztott, és mellé tett egy cetlit is:
„Nem locsoltalak meg, de hoztam valamit,
Ami csendben mosolyog, s a szívedhez simul, mint a napfény.”
Elindult. Halkan, szinte észrevétlenül kopogtatott minden ajtón, lerakta a kis ajándékát, majd elsietett. Nem várt érte köszönetet, tapsot vagy csokit.
Mire dél lett, már az egész völgy róla beszélt. Minden ház előtt ott állt egy kis kosárka, benne a Norbi-féle varázslat: egyszerűség, figyelmesség és meleg szeretet.
– Ez volt a legszebb húsvét hétfőnk! – kiáltották a lányok.
A nyuszi, aki nem locsolt meg senkit… mégis mindenki szívét megérintette – így gondoltak rá.
Aznap este Norbi fáradtan, de boldogan hajtotta le a fejét egy puha mohapárnára. A Hold is rámosolygott, mintha azt mondta volna: „A legszebb és legkedvesebb az, amit a szívünkből adunk.”
