Az idei nyár melegebb volt, mint bármikor korábban. A falu gyerekei délelőtt még a kertben játszottak, de délre már mindenki fáradtan és kipirulva heverészett a házak hűvös falai mellett. A nap úgy sütött, mintha sosem akarna alábbhagyni, a madarak is hallgattak, és a kutak mélye is meleg vizet adott. A gyerekek unatkoztak, nyűgösek voltak, nem tudtak mit kezdeni magukkal.
– Anya, mikor lesz már vége ennek a forróságnak? – kérdezte sóhajtva Hanna, miközben a konyhakövön feküdt.
– A Nyári Szél majd enyhülést hoz, csak figyelj a levegőre – válaszolta anyukája, miközben mentalevelet áztatott a kancsóba.
– Nyári Szél? Az meg kicsoda? – fordult felé a kisöccse, Marci.
– Van egy legenda – mondta az anya, miközben leült melléjük. – Egy hercegnőről szól, akit csak a Szél láthat. Ő figyel ránk nyáron, és akkor jön, amikor legnagyobb szükségünk van rá.
A gyerekek nem szóltak semmit, de éjszaka Hanna sokáig nem tudott elaludni. Az ablak nyitva volt, és egyszer csak finom, hűvös szellő simította meg az arcát. Mintha valaki suttogott volna.
– Ne játssz délben a napon, keresd az árnyékot. A lomb rejtekén él az igazi játék.
Hanna riadtan ült fel, de senkit sem látott. A függöny mozdult, ahogy a szellő elillant.
Másnap reggel a gyerekek úgy döntöttek, kipróbálják, amit a Szél súgott. Egy öreg diófa alatt kezdtek játszani. Marci először morcosan csóválta a fejét.
– Itt nem lehet futkározni, nincs is nap.
– Nem baj – mondta Hanna –, építsünk lombkunyhót.
Ahogy elkezdték, újabb hűs fuvallat borzolta a hajukat. A levelek megzörrentek, és apró virágszirmok hullottak rájuk. Aztán egy hangos kacaj csendült, de senki sem látta, honnan jött.
– Hallottad? – kérdezte Marci.
– A hercegnő – felelte Hanna komolyan. – Biztosan ő figyel minket.
Aznap délután már a többi gyerek is a diófa alá gyűlt. Valaki hozott pokrócot, más gyümölcsöt, és hamarosan játszottak, nevettek, meséltek egymásnak.
A Szél újra megszólalt.
– Jól teszitek. A természet nem az ellenségetek, hanem a barátotok. Ha figyeltek rá, megvéd titeket.
Estefelé az égen halvány rózsaszín csík húzódott végig. A gyerekek az árnyékból nézték, és Hanna halkan megszólalt:
– Szerintem most intett búcsút nekünk.
– Vagy csak pihen egy kicsit, amíg újra szükségünk nem lesz rá – mosolygott Marci.
És onnantól kezdve, minden nyáron, ha nagyon meleg volt, a gyerekek nem a napra futottak, hanem megkeresték az árnyékos helyeket, lombházakat építettek, és figyeltek a szélre. Mert tudták: ha elég csendben vannak, és ha valóban hallani akarnak, a Nyári Szél hercegnője mindig ott lesz: egy rejtett fuvallatban, egy suhogó levélben vagy egy apró, hűvös érintésben.
