Egyszer, nem is olyan régen a Föld – igen, az igazi, kerekded, kék-zöld bolygó – különös dologra lett figyelmes. Már hónapok óta nem tüsszentett.
Pedig korábban néha tavaszi szellőként szipogott vagy egy nagy viharban hatalmasat prüszkölt. De most… semmi. Csak csend. Az emberek örültek, mert nem volt árvíz, nem volt hóvihar se, még a szél is szelíden susogott. De a Föld aggódott.
– Talán beteg vagyok? – kérdezte a Holdat.
– Nem, csak… lehet, túl sokat nyeltél – felelte a Hold, és a légszennyezésre gondolt. De nem mondott semmit, nehogy megbántsa.
A Föld elhatározta, hogy elindul, és megkeresi az okát, miért nem tud tüsszenteni. Először az Óceánokhoz fordult:
– Kedves víztestvérek, érzitek, mi hiányzik belőlem?
Az Óceánok haboztak egy kicsit, majd suttogtak:
– Talán az emberek túl sokat dobtak belénk. Cipőt, műanyagot, titkos könnyeket… talán ezek rekesztettek el benned valamit.
A Föld elkomorodott. Ezután a Fákhoz ment.
– Zöld barátaim, mi lehet velem?
Egy öreg tölgy válaszolt:
– Lehet, hogy a levegőd már nem olyan friss. A tüsszentésed mindig akkor jött, mikor vidáman lélegeztél. De most… szennyezett levegőt szívsz be.
A Föld hallgatott, és úgy érezte, még a szíve is fáj.
Végül egy kisfiú lépett oda hozzá. Nem szó szerint, persze, hiszen a Föld túl nagy egy öleléshez – de a kisfiú ült a fűben, ült csendben és rajzolt. Egy fát. Egy madarat. Egy földgolyót.
A Föld megszólította:
– Miért rajzolsz engem?
A fiú mosolygott:
– Mert szeretlek. És ma van a Föld napja. Emlékeztetni akarom a felnőtteket, hogy vigyázzanak rád. Mert ha te nem tüsszentesz, az nem biztos, hogy jó.
Ebben a pillanatban a Föld halkan felsóhajtott. Egy picike, puha tavaszi szellő suhant végig a réten.
– Köszönöm – súgta a Föld.
És tüsszentett. Nem nagyot, csak épp akkorát, hogy virágszirmok hullottak alá és mindenki mosolygott.
Az emberek felnéztek az égre, és aznap este sokan elhatározták, hogy kevesebb szemetet dobnak el, kevesebbet pöfögnek autóval és több fát ültetnek. Mert egy boldog Föld csak akkor él, ha vele együtt lélegzünk.
