Marci, a markoló elgondolkozva pöfögött társai mögött a reggeli forgalomban.
Sürgős munka várta ma őket, egy régi cső repedt meg a föld alatt, nagy zűrzavart okozva. Mire odaértek a helyszínre, a bugyogva feltörő víz már teljesen elárasztotta a környéket.
Hiába zárták el gyorsan a főcsapokat, a hatalmas tócsák megnehezítették a közlekedést.
– Marci! Veled kezdünk! – intézkedett Muki és a lyukhoz vezette a markolót, aki hála lánctalpainak, könnyedén gázolt át a sáros úton.
Kanalával aztán hipp-hopp leásott a repedt csőig, sőt, ki is emelte azt a helyéről.
– Megmerítem kanalam, a földet kikapartam! De a lyukba sosem léphetsz, mert holnapra nyoma sem lesz – dúdolta közben kissé szomorúan.
Az új cső egy darus teherautón érkezett, óvatosán engedték le a mélybe, aztán összeillesztették a többi darabbal. Hamarosan újra zubogva folyt keresztül a víz a széles föld alatti vezetéken.
Már csak a kiásott lyukat kellett eltüntetni, és friss betonnal befoltozni.
Igen ám, de Muki hiába kereste Marcit, sehol sem találta!
– Hová tűnhetett? Hiszen tudja, hogy még vár rá egy feladat! Ez igazán furcsa! – csóválta fejét az emberke, mire egyszercsak észrevette a sáros úton a markoló lánctalpainak nyomát.
No, így már egyszerű dolga lesz! Csak követni kell a nyomokat és meg is találja Marcit.
Kisvártatva rá is bukkant. Nem ment messzire, egy bokor mögött bujkált.
– Te meg mit csinálsz itt? Tudod, hogy vissza kell temetni még a kiásott lyukat!
– Éppen ez az, Muki! Nem akarom visszatemetni – vallotta meg szégyenkezve Marci.
– Nem akarod? Miért nem akarod? – csodálkozott Muki.
– Mert minden alkalommal ez van! Kiásom a földet, aztán meg visszatemetem. Végül kijavítják a többiek az utat és olyan, mintha semmit sem csináltam volna! Volt lyuk, nincs lyuk! És semmi sem látszik abból, hogy milyen ügyesen dolgoztam!
– Marci, Marci! A te munkád pont attól szép, hogy eltünteti a hibákat. Ha nem javítjuk ki az utat, megmarad a zűrzavar és mindenki bosszankodna miatta. Ezt szeretnéd?
– Nem, nem. Nem szeretném, ha mindenki bosszankodna – adta meg magát a markoló és neki is fogott a munkának.
De Muki látta rajta, hogy még mindig szomorú. Gondolkozott, törte a fejét, hogyan vidíthatná fel barátját.
– Hopp! Megvan! – kiáltott fel egyszer csak, mikor a naptárjába nézett.
– Mi van meg? – érdeklődött Marci.
– Majd meglátod! Holnap nagy munka vár ránk! – kacsintott Muki a markolóra.
Másnap korán el is indultak, ki a város szélére, egy hatalmas üres mezőre, ahol oszlopokkal már ki volt jelölve egy széles téglalapnyi terület.
– Talán parkolót építünk? – kérdezte a markoló.
– Nem, nem parkolót! Te csak kezdj el ásni a kijelölt területen és majd meglátod, mi készül!
Bizony nagy feladatot kapott Marci! Annyi földet kellett kikanalaznia, hogy nem is végzett estig. Három napig ásott, és ásott. Olyan mélyre, hogy végül a teteje alig látszott ki a gödörből.
– Megmerítem kanalam, a földet kikapartam! De a lyukba sosem léphetsz, mert rá egy hétre nyoma sem lesz! – dalolta, mikor nagy sokára végzett.
Akkor aztán betonkeverők érkeztek és rengeteg munkás. De Marci nem látta már, hogy min dolgoznak, mert útban lettek volna a nagy jövés-menés közepén. Jó pár hétig nem is jártak arra.
Egy reggel aztán csak felpattant rá Muki és visszament vele a mezőre.
De a mező már nem volt akkor sehol! Frissen ültetett pázsit, gömbölyűre nyírt bokrok, kavicsos sétány fogadta őket és a park közepén egy óriási víztükör csillogott.
No, nem azért, mintha itt is csőrepedés lett volna, hanem mert egy gyönyörű medence készült a városnak!
– Ezt a gödröt én ástam ki, tessék jönni, megbámulni! – mondta Marci dicsekedve az átadó ünnepségre érkezőknek. A város lakói pedig megveregették az ügyes markoló vállát. Nagyon büszkék voltak rá és nagyon örültek az új parknak, a medencének. Pezsgőt bontottak, lufikat osztogattak, egész nap mulatoztak.
– Muki! Nem csinálhatnánk minden kiásott lyukból medencét? – kérdezte este a markoló, mikor hazafelé tartottak.
– Az bizony mókás lenne! – nevetett Muki. – De mégis csak jobb a városnak, ha eltüntetjük a hibákat. A munka is csak akkor ér véget, ha visszatemettük a kiásott gödröket. Tudod, én minden nap végén ellenőrzöm, hogy jól végeztük-e a dolgunkat, és ehhez mindig eldúdolom ezt a kis dalt:
Kiástuk és betemettük,
ami eltört, kicseréltük.
Kipakoltuk, összeszedtük,
ha kiömlött felsepertük.
Amit kellett, rendbe tettük,
a munkánkat jól végeztük!
Tetszett ám a dalocska Marcinak! Meg is tanulta gyorsan, és onnantól fogva ő is eldalolta minden este, mielőtt elégedetten álomra hajtotta volna a fejét. Nem bánta már, hogy vissza kellett temetni a kiásott gödröket, hiszen megértette, hogy anélkül befejezetlen maradna a munka.
Ha szeretnél egy markolós tányért, nézz szét a Mesetányér oldalán!
