Kund, a kukásautó vidáman döcögött végig a csendes utcákon. Korán volt még, a legtöbb kocsi szenderegve várta, hogy gazdája bent a házban felkeljen, felöltözzön, aztán elinduljon a munkába, vagy a gyerekekkel együtt az iskolába, óvodába.
Persze azokon a napokon, mikor Kund is arra járt, nem maradt sok dolga az ébresztő óráknak. Hangosan zörögtek, csörömpöltek a kukák, ahogy felemelte őket. Nagy hanggal zúdult a szemét a gyomrába.
– Mehetünk! – kurjantotta aztán Muki, és tovább gurultak a következő kapuhoz.
Szerette a munkáját a kukásautó, büszke volt rá, hogy segíthet a szemét elszállításában, a város tisztán tartásában. Azt sem bánta, hogy közben bizony koszos lett és büdös.
– Kukásautó vagyok, elfér rajtam a piszok! – mondogatta olykor, ha valaki fintorogva nézegette.
De ma, miután minden kukát kiürítettek, mégis a mosó felé vette az irányt.
– Muki! Alaposan csutakolj le, kérlek! Kívül-belül tiszta és illatos szeretnék lenni. Este ugyanis nagy bál lesz a telepen, ott lesz a város minden dolgozó járműve! A buszok, a locsolókocsik, az útjavító gépek, mindenki, aki számít! Új tűzoltóautók érkeznek az állomásra, az ő tiszteletükre rendezünk mulatságot.
Muki nem sajnálta a fáradságot, kétszer is átsikálta Kundot.
Olyan tiszta lett, hogy amikor kigurult a mosóból, a Nap sugarai hanyatt estek a hátán, majd nevetve szikráztak szét rajta. Csudaszép lett és illatos!
Boldogan sietett az ünnepségre. Azonban ahogy belépett a kapun, egy úthenger boldogan így kiáltott fel:
– Nézzétek, nem csak új tűzoltóautók érkeztek, hanem egy új kukásautót is kapott a város!
Ejha! Kund azt sem tudta hirtelen, hogy mi történik. Egyszerre mindenki köréje sereglett. Nézegették, simogatták, még egy virágos koszorút is akasztottak rá.
Próbált magyarázkodni, hogy ő nem új jövevény, de az éljenzés zajában senki sem hallotta zavart szavait. A tűzoltóautók mellé állították, őt is megcsodálták, még le is fotózták.
Amikor aztán vége lett az eseménynek és mindenki hazaindult, ő még az ablakok tükrében nézegette magát.
– Soha többet nem koszolom össze magam! – határozta el és másnap reggel a lehető legóvatosabban próbálta meg felemelni az első kukát.
Még felemelni fel tudta, igaz, de aztán sehogy sem akaródzott neki beleönteni a szemetet a szép tiszta és illatos tartályába.
– Mi ütött beléd? – kérdezte Muki, mikor látta, hogyan tipródik barátja.
– Nem akarok koszos lenni! – panaszolta Kund.
– Hiszen munka után megint megfürödhetsz! – válaszolta Muki, de hiába próbálta meggyőzni.
Addig addig vitatkoztak, míg az egyik házból ki nem jött egy bácsi. Kockás pizsamájában a kukákhoz csoszogott, majd bosszankodva látta, hogy azok bizony még tele vannak. Megcsóválta a fejét, és zsörtölődve szólt oda Mukinak.
– Kellett is nekünk ez a flancos új kukásautó! Ha egyszer nem érti a dolgát! Kund ilyenkorra már térült, fordult volna! Értette a dolgát nagyon!
– De hiszen én vagyok az! – szégyellte el magát Kund, és azonnal munkához látott.
Zörgött, csörgött a szemét, hullott bele a tartályába.
– Mehetünk tovább! – kurjantotta Muki és végigjárták a házakat.
Az utca végén hatalmas tócsa állta útjukat. Kund vidáman gurult át rajta. Fröcsögött a sár jobbra, balra, most már aztán kívül-belül szutykos lett a kukásautó.
– No, mégsem olyan nagy baj, hogy koszos lettél? – mosolygott Muki.
– Kukásautó vagyok, én már csak így dolgozok! Élvezem, ha csilloghatok, de mégis jobb, ha hasznos vagyok! – nevetett Kund, és boldogan gyűjtötte össze a szemetet, tiszta utcákat és elégedett embereket hagyva maga után.
Ha szeretnél egy kukásautós bögrét, nézz szét a Mesetányér oldalán!
