Amikor a nyári napfény egyik napról a másikra eltűnt a falu felett, mindenki csak tanácstalanul nézett az égre. A mezők sápadtak lettek, a virágok nem nyíltak ki, és a gyerekek játéka is elcsendesedett. Senki sem értette, mi történt, de mindenki érezte: valami nincs rendben.
A falu szélén, egy kis nádfedeles házban lakott Koppány, egy kíváncsi, kalandvágyó kisfiú, akinek a fejében mindig százféle terv keringett. Ahogy ült a fűben és nézte a lehulló pitypangokat, egy gondolat fészkelte be magát a szívébe: „Mi van, ha valaki elrabolta a napfényt? Talán nem is olyan őrült gondolat.”
– Mama, szerinted a napfény el tud veszni? – kérdezte halkan.
– A Nap mindig fent van az égen, kisfiam – felelte mosolyogva az édesanyja, de a szemében aggodalom csillant.
Koppány aznap éjjel nem tudott aludni. Az ablakon át nézte a szürke eget, és egyszer csak egy különös dolog történt. Az egyik pitypanggömb, amit délután fújt szét a kertben, most lassan visszaszállt az ablakhoz, és fényleni kezdett. A szálaiból apró szikrák pattantak, és egy hang szólalt meg belőle:
– Koppány, ha elég bátor vagy, elrepülhetsz velem. A bogarak földjén tartják fogva a napfényt.
A kisfiú nem habozott. Felkapta a kis hátizsákját, amibe mindig pakolt egy darab almát, egy kis mézes süteményt, és egy gombostűt – minden eshetőségre. Kilépett a kertbe, megfogta a pitypang szárát, és a virág hirtelen növekedni kezdett, míg el nem bírta őt. A következő pillanatban már a levegőben szálltak, egyre lejjebb, egészen a föld alatti bogárvilágba.
Ott minden csillogott, mintha az egész világ páncélból volna. Bogarak rohangáltak mindenfelé: szarvasbogár őrök, katicák száguldó postásokként, és kis hangyák, akik hatalmas kristályokat cipeltek. A levegő zsizsegett, surrogott, zúgott.
Egy kis zöld bogár állt meg előtte.
– Te vagy az a pitypanglovag, akit vártunk?
– A nevem Koppány – felelte határozottan –, és azért jöttem, hogy visszahozzam a napfényt.
– Akkor jó helyen jársz – bólintott a bogár. – A fényt a Csótánykirály tartja fogva a Kristályveremben. De oda nem mehet be akárki.
– Akkor miért vártatok rám?
– Mert csak egy gyermeki lélek tud átjutni az Illúziók kapuján – felelte a bogár.
Koppány vállat vont.
– Akkor vezess oda.
A bogárvilág útjai furcsa helyeken vezettek: kagylók alatt nyíló alagutakon, falevelek alján rejtőző hidakon, sötét gyökérlabirintusokon át. Az Illúziók kapuja előtt hatalmas, színjátszó pókháló feszült. A felnőttek eltévedtek benne, de Koppány szemét nem zavarta a káprázat. Ő csak a szívére figyelt.
– Tudom, mi az igaz – mondta, és átsétált rajta.
A Kristályveremben ott volt a napfény. Egy hatalmas, áttetsző gömb, amelyből sugarak törtek ki, de nem tudtak áthatolni a falakon. A Csótánykirály ott ült a trónján, és dühösen mordult fel, amikor meglátta a fiút.
– Hogy merészelsz idejönni, kölyök?
– Az embereknek szükségük van a fényre – felelte Koppány. – Neked nincs jogod elvenni tőlük.
A király kacagott, de Koppány ekkor elővette a gombostűt, és egy határozott mozdulattal a gömbhöz lépett. Megérintette a kristályt, és az megrepedt, majd ezer darabra tört. A fény kiszabadult, és hirtelen bevilágította az egész bogárvilágot. A csótányok sziszegve menekültek, a katicák tapsoltak.
A zöld bogár pedig meghajolt:
– Te valóban lovag vagy, Koppány.
A pitypang újra megjelent, szára most is erősen tartotta a kisfiút, aki elbúcsúzott a barátaitól, és visszaszállt az égre.
Amikor visszatért a faluba, már reggel volt. A napfény újra ragyogott, a mezők zöldebbek voltak, mint valaha, és a gyerekek hangosan kacagtak.
– Hol voltál, Koppány? – kérdezte az édesanyja.
– Csak egy kicsit pitypangozni – felelte mosolyogva. – De lehet, hogy legközelebb is el kell repülnöm. Soha nem tudhatjuk, mikor tűnik el újra a fény.
