Benedek minden reggel a templom mögötti kis térre sietett, ahol a falu legöregebb barackfája állt. A fa annyira vastag törzsű volt, hogy három gyerek sem tudta volna teljesen körbeérni. Az ágai messzire nyúltak, és ha virágba borult, olyan volt, mintha rózsaszín hó hullott volna a fűre. A falu népe büszke volt rá, de az utóbbi években egyre kevesebb gyümölcs termett rajta, és már csak Benedek játszott alatta nap mint nap.
Egy délután hirtelen megváltozott az ég. A meleg nyárban sűrű, sötét felhők gyűltek össze a dombok mögött, és mire a felnőttek észbe kaptak, már dörgött és villámlott. Benedek a ház ablakából nézte, ahogy az ágak hajladoznak a szélben, és a vihar nekiiramodik a kertnek.
– Kérlek, tarts ki! – suttogta, és összeszorította a kezét, mintha imádkozna.
A reggel azonban szívfacsaró látványt hozott. A barackfa kettétört, egyik fele teljesen kiszáradt, a másik a földre rogyott. Az emberek szomorúan nézték, majd sóhajtva legyintettek.
– Öreg volt már. Nem bírta a vihart.
– Ki kell vágni, nincs mit tenni.
De Benedek nem így gondolta. Másnap reggel már ott ült a fa törzse mellett, ölében egy locsolókannával és egy kefével.
– Nem hagyom, hogy kivágjanak – suttogta, és elkezdte tisztogatni a kérget, gyomlálni a gyökeret. Minden nap ott volt, néha mesélt a fának, máskor csak halkan dúdolt.
– Mit csinálsz ott, kisfiam? – kérdezte egyszer a falu papja.
– Várok, hogy visszatérjen belé az élet – válaszolta Benedek.
A pap nem szólt semmit, de másnap egy palack vizet hagyott ott a kútból. Egy héttel később egy asszony virágföldet tett le mellé. A gyerekek már nem nevettek, inkább köré gyűltek, és segítettek kiásni a törött ágak körül a földet.
Eltelt három hét. A fa még mindig mozdulatlan volt. De egy reggel, mikor Benedek locsolni ment, apró zöld levél bújt ki az egyik gyökér feletti kis hajtásból. Alig volt nagyobb egy szúnyog szárnyánál, de ott volt. Benedek csak nézte, majd térdre ereszkedett és megölelte a törzset.
– Látod? Én mondtam, hogy nem vagy elveszve.
A hír gyorsan terjedt. A felnőttek újra eljöttek, de ezúttal nem fűrésszel, hanem kannákkal, komposzttal, és új karókkal a kis hajtás megtámasztásához.
A nyár végére a kis levélből egy csemete lett, és ősszel már a szomszédos fáknál is zöldebbnek tűnt. Benedek minden nap meglátogatta, és egy cetlit akasztott az egyik új hajtásra:
„Ez már nem az öreg fa. Ez az új élet. De ugyanaz a szív dobog benne.”
Azóta a faluban, ha valami reménytelennek tűnik, csak annyit mondanak:
– Ha Benedek hitte, hogy a barackfa újra kihajt, akkor én is hiszek ebben.
