Egyszer volt, hol nem volt, egy kisváros girbegurba utcácskáiban álló földszinti kis házikóban élt egy kisfiú, akit Sancinak hívtak. Sancinak kiskorában bibis volt a lába. Mivel nem tudott futkározni a többi kisgyerekkel, így nem is igazán ismerte őket, csak két kisfiút, de róluk majd később mesélek.
Hiába járt egy ideig oviba, mivel nehezebben ment neki a futás, mászás, és minden olyan dolog, amihez a lábát kellett használnia, így Sanci inkább otthon maradt legszívesebben. Mire iskolás lett, már nem is búsult amiatt, hogy nem mehet a többiekkel erre-arra. Sanci komoly kisfiú lett, nagyon szeretett olvasni, és imádta a focit, valamint két legjobb barátját, Pisti és Mikit.
Mindig Sanciék házában találkoztak, miután elvégezték a házi feladatot. Ma sincs ez másként. Először Pisti csengetett. Sanci kikukucskált a bejárati ajtón, és azt súgta:
– Már majdnem befejeztem a tanulást a környezetdogára. Már csak egy munkalapot kell kitöltenem. Így Pisti addig türelmesen várt.
Amikor Pisti és Sanci az iskola játszóterére mentek, Miki csatlakozott hozzájuk.
– „Tyűha! Alig jutottam ki a házból! A kishúgom, Petra macskája kilógott a garázsból, és meg kellett találnunk, mielőtt megszökik.
A fiúk megbeszélték a délutáni történéseket, útban a focipálya felé haladva.
Az általános iskola csodálatos pályával rendelkezik. A fiúk felváltva rúgnak, védenek, passzolnak. Néha más fiúk is csatlakoznak a gyakorlataikhoz, de ma csak ők hárman vannak.
Nemrégiben Sanci, kezdeti sutaságát levetkőzve, a sok gyakorlásnak köszönhetően, elkezdett nagyon ügyesen játszani, és ezt a barátai is észrevették, így bíztatták, hogy ne csak velük rúgja a bőrt, hanem iratkozzon be a suli focicsapatába. Sanci azonban nem érzett magában elég bátorságot ehhez, így mindig egy kézlegyintéssel elintézte barátai ötletét.
Azonban a két barát nem hagyta magát lerázni, így fordulhatott elő, hogy aznap az iskola edzője, Géza bá’ – bár messziről- figyelte Sanci játékát.
Másnap a testnevelés órán az edző bácsi kihirdette az őszi bajnokságban résztvevő csapatok játékosainak nevét. Sanciék legnagyobb meglepetésére ők is bekerültek.
Sanci oda is ment Géza bácsihoz, hogy rákérdezzen, biztos nem rossz nevet mondott? Tényleg szeretné, ha ő is focizna a csapatban?
– Igen, Sanci. Nem, nem rontottam el a névsort. Tegnap a barátaid kérésének eleget téve figyeltelek, néztem a technikádat, hogy játszol. Természetesen sok mindent kell még tanulod, de úgy látom nemcsak az iskolapadban vagy kitartó de a pályán is. A konduktor bácsi is sokat mesélt rólad. Tudom, honnan indultál, és hova jutottál. Így lehetőséget adok nektek egy próbameccsre. Bizonyíts!
Sanci nagyon megörült ezekre a szavaknak, de aztán rögtön aggodalmaskodni kezdett.
– Mi van, ha kettőnknek sikerül, de egyikünknek nem?
– Erre ne is gondolj! Mindannyiunknak sikerülni fog! – mondta Miki.
A fiúk csodálatos hétvégét töltöttek együtt. Gyakoroltak, arról álmodtak, hogy egy nagy csapatban játszanak együtt, de a hétfő reggel túl hamar jött el. Közeledett a bemutató mérkőzés.
A három barát izgatottan jelent meg a délutáni próbameccsen, ahol az ellenfél játékosai hatalmas monstrumoknak tűntek hozzájuk képest. A mérkőzés kezdete előtt a fiúk összedugták a fejüket, és bátorítani próbálták egymást.
– Te vagy a legügyesebb játékos, Sanci. Ez volt mindig is a célod. Tudjuk, hogy erősebb az akaratod, mint nekem vagy Mikinek. Megcsináljuk! – bátorította barátait Pisti.
Így is lett. A kezdeti botladozások után a fiúk hamar belejöttek a játékba és sorra rúgták a gólokat. A legszebbet Sanci, aki három ellenfelét kicselezve juttatta a labdát a hálóba. Sanci, Pisti és Miki is bekerült a csapatba, és nagy büszkén viselték mezüket egész évben. A történet tanulsága pedig az, hogy ha sokat gyakorolsz, te is megvalósíthatod az álmaidat.
Ha szeretnél egy mesés étkészletet, nézz szét a Mesetányér oldalán!
