Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Az erdő szélén ösvény futott, az ösvény mellett pedig egy ici-pici házikó állt. Ebben a pici házikóban mindig nagy volt a jövés-menés, döngicsélés. Lehetett is! Hiszen minden erre járó bogár és rovar benézett a lakba.
És ha már benézett, maradt is! Bent ugyanis a méhecskék étterme volt, tiszta asztalokkal, kényelmes székekkel és számtalan finomsággal. Ebéd és vacsora után pedig mindenki boldogan és mosolyogva távozott, hogy messze földre elvigye a vendéglő jó hírét.
Hanem egyik reggel nagy lett felbolydulás. Kint, a fákra ragasztott plakátok fontos eseményt hirdettek: Minella érkezik az erdő közepén virágzó tisztásra, hogy bűbájos táncával elkápráztassa az állatokat. Fantasztikus esemény lesz! Éppen ma!
– Egészen biztosan megpihen utána az étteremben – gondolták a méhek. De mi lesz, ha nem ízlik neki a kóstolt étel? Még rossz hírét vinné a vendéglőnek!
Egy ilyen fontos személy véleménye gyorsan elterjed. Minella pedig nem csak csodálatos táncáról volt híres, hanem arról is, hogy igen fent hordta az orrát. Nehéz volt a kedvére tenni, minden ajándékra csak fintorgott, a válogatott finomságokat is csak megpiszkálta, de meg nem ette. És az a szóbeszéd járta róla, hogy még senki sem látta mosolyogni soha.
Nem csoda hát, hogy izgultak a méhek! Pedig amióta az étterem megnyitott, minden vendég elégedetten és jóllakottan távozott. Nem volt mitől félniük, mégis nyugtalanul nézegették az órát, majd az ajtót.
– Most ért véget az előadás és utána erre indul tovább a kisasszony! Márpedig, ha erre jön, biztosan betér ide is! De vajon felismerjük majd? – tanakodtak. Legtöbbjük nem találkozott még a táncossal, azt sem tudták, hogyan néz ki és hogy miféle rovar lehet.
– Azt mondják, hogy szárnyai finomak és kecsesek, szeme pedig ragyogó és kerekded – súgtak össze a szakácsok és a felszolgálók, de a munkában egy pillanatra sem álltak meg. Hiszen minden vendég fontos! Minden tányérra válogatott finomságok kerültek, hogy a bogárpocakok elégedettek legyenek.
Poloskák, méhek, legyek jöttek, darazsak, rózsabogarak ültek az asztalokhoz, szájukat nyalogatták, hasukat simogatták. De Minellához hasonló vendég csak nem érkezett.
Egyszer aztán, hogy hogy nem, egy szitakötő jelent meg az ajtóban. Hosszú szárnyaival szinte a földet súrolta, hatalmas szemeivel csendben és komoran nézett végig az éttermen.
– Biztosan ő lesz az! – suttogták a méhek, és belé karolva a legszebb szabad asztalhoz vezették.
– Mit hozhatunk? – kérdezték tőle kedvesen, miközben odanyújtották az étlapot.
– Khm. Egy kis vizet! – válaszolta a vendég.
– Vizet?!? Isteni mézes limonádénk van! – mondta az egyik felszolgáló és már jött is a finom hűsítővel.
A szitakötő azonban bele se szagolt. Hoztak aztán neki mindent az étlapról! Nem kóstolt meg semmit. Csak a fejét rázta mérgesen.
– Tragédia! – siránkoztak a konyhában a méhek. Nem tudták, mi lehet a baj.
– Talán nem elég ínycsiklandó az étel? – kérdezték a szakácsok.
– Ugyan! Az étel csodás! Talán nem elég kedves a kiszolgálás? – tördelték kezüket a kiszolgálók.
– A felszolgálás szívélyes, kedves gyors, és figyelmes – vigasztalták őket a szakácsok.
Nem volt mit tenni, kivitték hát a vizet egy szép kehelyben az idegennek.
– Igazán köszönöm! Tényleg nagyra becsülöm! – szólalt meg a vendég végre, miután felhajtotta.
– Messze földről jöttem, hogy Minellát meglessem! Elámultam táncán, megéheztem aztán. De száraz lett a torkom, vizet kéne innom! Amíg vizet nem ittam, semmit meg nem kóstoltam! Hanem most már mindent eszek, mit tányéron elém tesznek! – tette hozzá kissé morcosan és falatozni kezdett.
A méhek bizony megkönnyebbültek, hogy nincsen baj sem az étellel, sem a felszolgálással. Ugyanakkor el is csodálkoztak. Hát mégsem Minella az idegen?
Ekkor szólalt meg nevetve a másik asztalnál egy gyönyörű pillangó.
– Én vagyok Minnella, a táncos! Remélem, ha a legmogorvább rajongóm ennyi finomságot kap, akkor nekem sem kell éhesen tovább mennem!
A híres lepke kisasszony végignézte ugyanis, ahogy a szorgos méhek mindenfélével kínálták a szitakötőt és igen jót mulatott rajta. Még sohasem találkozott senkivel, aki nála is komorabb és válogatósabb lenne.
– Micsoda egy fura alak! Szerencse, hogy kiszúrtalak! Együnk együtt, kedves barát, táncolhatunk desszert gyanánt! – hívta az asztalához, a szitakötő pedig szívesen jött. Közben a finom falatoktól egyre jobb kedve lett, elszállt minden morcossága.
Olyannyira, hogy mikor jóllaktak, tényleg táncoltak egyet Minellával. Aki csak ott volt, ámulva nézte a gyönyörű látványt: A szárnyak kecses libbenését és persze a mosolyt a pillangó kisasszony arcán, ami talán még a táncnál is szebben és a süteményeknél is édesebben ragyogott, boldoggá téve a szorgos méheket is.
Ha szeretnél egy bogaras étkészletet, nézz szét a Mesetányér oldalán!
