Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Hupszli és Dodi (Mesetányér)

Szerző: Mesetányér

Oszd meg ezt a mesét!

Egyszer volt, hol nem volt, még a dinók korában kezdődött ez a történet, amikor a hatalmas, egészséges, zöldellő fák között vidám ugrándozott Hupszli, a híres ősmacska. Híres volt, mert sikerült olyan jól elbújnia a rá leselkedő nagyobb testű ragadozók elől, hogy bár szinte minden barlangrajzon szerepel, a legenda szerint, soha még a haja szála sem görbült meg.

Na de mi köze is van Hupszlinak a mi történetünkhöz? Van is, meg nincs is, de ti, gyerekek szeretitek az ősemberek és őslények korát, így folytatom. Hogy komolyra fordítsam a szót, ahhoz, hogy végre elkezdhessük a történetünket és megtudjuk, mi köze van Hupszlinak Dodihoz, történetünk főszereplőjéhez, nem árt tudni, hogy az ősemberek szívesen rajzolgattak a barlangjuk falára mindenféle állatot, mamutot, bölényt, jávorszarvast.

Szinte minden rajzukon feltüntettek egy fura kis jószágot, amelynek kunkorodó farkincája volt, hegyes fülecskéi és kackiás bajuszkája. Úgy tűnt, ez a nem mindennapi szerzet minden ősember és ősállat kedvence lehet, hiszen a többi elnagyolt képhez képest ez a teremtmény mindig szépen kidolgozva került a falra. 

Ugorjuk egyet az időben, pontosan a 21-ik századba. Dodi és az osztálya aznap kiránduláson vettek részt, a közeli város Természettudományi Múzeumába látogattak el, melynek az egyik kiállítóterme egy őskori barlangban végződött. Szerették a gyerekek az ilyen kirándulásokat, amikor testközelből láthatták, fedezhették fel az órákon tanult dolgokat.

Dodi, és legjobb barátja Mirko volt közülük a legkíváncsibb, így bizony sokszor előfordult, hogy le-lemaradtak a többiektől. Nem történt ez ma sem másképpen, hiszen az egyik kanyarban végleg elvesztették társaikat, amikor belefeledkeztek egy-egy ősember által rajzolt ábra csodálatába.

Ahogy nézték az ősrégi rajzokat, hirtelen egy számukra szokatlan figurát vettek észre egy ősember gyermek lábánál. Dodi nézte messziről, közelhajolt, újra megszemlélte távolról a figurákat, majd így szólt Mirkóhoz: 

– Szerintem ez egy macska. 

Dodiról tudni kell, hogy nem csak szereti a macskákat, de egyenesen imádja őket, és egyébként pont aznap volt a tizedik születésnapja, ami történetünk szempontjából szintén fontos információ.

Lehettek a macskák pöttyösek, szürkék, cirmosak, csíkosak, vörösek, vagy barnák, nem számított a kisfiúnak, tágra nyílt szemmel simogatta őket, bárhol is találkozott velük. A szülei nem akartak macskát tartani, mondván, hogy egy állat tartása bizony nagy felelősség, és nem biztos, hogy a kisfiú készen áll rá.

Dodi sokat búsult emiatt, de mivel nagyon jól rajzolt, így az út porába, a csobogó patak hullámaiba, mindenhova macskákat kezdett el rajzolni. Rajzolt kicsit, nagyot, masnisat, pödrött bajuszút, csíkosat, nagy hasút.

Képzeletének csak a gyorsan lezúduló zápor vagy egy-egy nagyobb hullám tudott csak véget vetni. A szülei egyre növekvő csodálkozással figyelték a kisfiúk ügyködését, a semmiből szinte életre kelő cicákat. 

De térjünk vissza a múzeumba: 

– Mirkó, szerintem ez egy cica. – suttogta oda Dodi a barátjának. 

– Szerintem is az. Egy ősmacska. Olvastam róla egy természettudományos magazinban. Hupszli volt a neve. – válaszolta Mirkó. 

Dodi a meglepetéstől, hogy még egy ősi barlangrajzon is a kedvenc állata köszön vissza, hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és a korláton átnyúlva véletlenül megérintette a barlangrajzot. Ahogy az ujjai begyével megérezte a szikla hűvösségét, hirtelen egy dobbanást is érzett.

Mintha az ősmacska szíve dobbant volna egyszerre Dodiéval. A kisfiú a szokatlan érzéstől megdöbbenve csak állt, és nézte-nézte Hupszlit, aki mintha még rá is kacsintott volna. Láthatatlan, titkos barátság köttetett köztük. 

Mirkóval megbeszélték, hogy nem beszélnek senkivel erről a különleges történésről, és amikor végre utolérték a többiket, csak annyit mondtak nevetve, hogy megint belemerültek a múzeum csodáiba. 

A kirándulás gyorsan véget ért, és amikor hazaért Dodi, a szülei egy kis dobozt adtak át neki, melyet csak óvatosan mert kibontani. Jól is tette, mert doboz nem mást rejtett, mint egy, a barlangrajzhoz hasonló gyönyörű kismacskát.

 – Tudod már mi lesz a neve? – kérdezték a szülei. 

– Hupszlinak fogják hívni – vágta rá gyorsan Dodi, majd megölelte új barátját, és azóta is együtt élnek, békében, boldogságban nagy –nagy szeretetben. 

Ha szeretnél egy dínós étkészletet, nézz szét a Mesetányér oldalán!

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page