Milyen üres az a fészek! – mutatott oda búsan a kicsi édesanyjának.
– Igen. Nyár végén délre vonult a mi gólyánk Cakó, úgy ahogy majdnem minden vonuló madár. Ahogy változik az időjárás évről-évre, úgy változik az is, hogy mikor indulnak útra.
Hallgatta figyelmesen a kicsi édesanyja szavait.
– Miért vonulnak el? Nem jó itt nekik?
– Dehogynem, nagyon jó itt nekik! Viszont elsősorban a rovarokkal táplálkozók kénytelenek máshol áttelelni, mert télen itt nincs számukra elegendő eleség.
– Értem! – tűnődött el a kicsi.
– Nézd, kibújt a földből ez a virág!
– Mi a neve?
– Ez a hóvirág, a tavasz hírnöke!
– Olyan szépen mutat a kertben, jó nézni!
– Bizony! A kedvünk is szemlátomást jobb tőle! – kacagott fel az édesanyja. – Észrevetted, hogy hamarabb van világos, később van sötét és egyre több a fény?
– Igen, észrevettem.
– Érzed, hogy milyen friss a levegő?
– Igen, érzem és nincs is olyan hideg, mert sálat se kellett felvennem. – felelte a kicsi.
– Úgyhogy szerintem hamarosan visszajönnek az elvonult madaraink.
– Lehet, hogy már a mi gólyánk is úton van?
– Hát az nagyon is elképzelhető.
– Lehetséges, hogy a következő alvás után már ott lesz a fészekben?
– Igen, az is előfordulhat, hogy holnapra megérkezik. – felelte a kicsi édesanyja.
Eljött a nagy nap, ismét felszállt a messzi délről a vonuló madársereg. Egy kis időre eltakarták a Napot, oly sokan voltak. Gibraltáron vagy a Boszporuszon haladtak át.
Éjszakákon és nappalokon át, számtalan veszélynek kitéve repültek szeretett hazájuk felé ezek a kedves madarak. Útjuk során, árbocon, sziklaszirten, zátonyon pihentek meg, aztán tovább hasították a levegőt.
Alig várták már, hogy visszatérhessenek a régi fészkükbe. Már gondolatban a jövőt tervezték, de lelkükben még ott motoszkáltak a félelmek. Amit nem is csodálok!
Néhányat közülük lesben álló orvvadászok lőttek le, néhányan elhulltak, mert nem bírták a hosszú utat. Többségük március közepére érkezett meg. Bizony nagyon el voltak fáradva, de szerencsére épségben visszataláltak fészkelőhelyükre, ahogy Cakó is.
– De jó! Hazaértem! Itt a fészkem! Hm… kicsit viseltes, de sebaj, holnap megjavítom – mosolyodott el. Pihenés közben eltűnődött.
– Szegény Muri! Ő már nem jön vissza többé. Lelőtte egy orvvadász. Csurival meg valami vegyszer végzett – közben kibuggyant egy könnycsepp a szeméből. – Pedig milyen sokat beszélgettünk. Milyen jókat ettünk a szeméttelepeken, pedig egy cseppet sem volt veszélytelen. Furival áramütés végzett – buggyant ki még egy könnycsepp a szeméből. – Bubinak megvágta a lábát egy odadobott konzerves doboz. Hurinak meg egy nylon zacskó akadt a lábára. Nehezen tudtuk lecsipkedni róla. Úgyhogy másnap reggel el is jöttünk onnan. Elváltunk egymástól, és repültünk tovább, mindenki a hazája felé. Nekem is elég kalandos volt az utam, de végül szerencsésen hazaértem. Úgy körözgetem hosszú-hosszú ideig a levegőben, hogy szinte alig billentettem meg a szárnyamat. Amikor nagyon magasan, majdnem a felhők közelében szálltam, a légáramlat segítségével könnyedén tudtam repülni. Azonban amikor lehűlt a levegő, akkor nagyon nehezen ment, nem csak nekem, a társaimnak is. A kiszáradt gyepen bőségesen találtam sáskát, így jóllakottan folytattam az utam. Aztán egyszer csak megérkeztem. Most nagyon boldog vagyok, mert itt vagyok szeretett hazámban, a békés fészkemben.
Egyszer csak az öreg Hold álomport szórt Cakó megfáradt szemére és édes álomba szenderült. Arra ébredt fel, hogy valaki hangoskodik a közelében. A kicsi gyerek ujjongva, lelkesen ugrabugrált.
– Nézd, édesanya, hazaért a mi gólyánk!
Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!