Egyszer régen, a Kerek Erdő mélyén élt egy kedves, kis nyuszi, akit Pöttömnek hívtak. Pöttöm imádta az erdőt, ahol barátai, a madarak, mókusok és sünik éltek. A napok mindig izgalmasak voltak, tele játékkal és kalanddal. De amikor leszállt az este, és a hold fényesen világított a fák között, mindenki lassan álomba merült – kivéve Pöttömöt.
Pöttöm sosem tudott könnyen elaludni. Hiába volt fáradt a sok szaladgálástól és ugrándozástól, esténként csak forgolódott a kis fészkében, és nem jött az álom.
Egyik este, amikor a többi erdei állat már rég álomba szenderült, Pöttöm felállt, és kilépett az erdő tisztására. A holdfény lágyan szórta sugarait a fákra, a levelek halkan susogtak a szélben. Pöttöm körülnézett, és sóhajtott egyet.
– Bárcsak én is el tudnék aludni – mondta magában.
Ekkor azonban egy halk, kedves hang szólalt meg a közelből.
– Miért nem próbálkozol az Álomfánál? – kérdezte a hang.
Pöttöm körülnézett, és meglátott egy fényesen ragyogó kis tücsköt, aki vidáman ült egy fűszál tetején.
– Az Álomfa? – kérdezte Pöttöm csodálkozva. – Mi az?
A tücsök mosolygott.
– Az Álomfa az erdő legkülönlegesebb fája. Ha oda mész, és kéred, hogy segítsen, könnyű álmot hoz rád. Csak kövesd a holdfény útját, és megtalálod!
Pöttöm szemei felcsillantak. Azonnal elindult a tisztáson át, követve a holdfény által megvilágított kis ösvényt. Ahogy egyre beljebb ment az erdőben, a fák lassan suttogni kezdtek, mintha üdvözölnék őt. Végül, egy tisztás közepén, megpillantotta az Álomfát.
Az Álomfa nem volt olyan, mint a többi fa. Hatalmas ágai úgy terültek el az égen, mint egy puha takaró, levelei pedig finoman világítottak a sötétben. Pöttöm áhítattal állt meg előtte.
– Szia, Álomfa! – szólt halkan. – Segítenél nekem elaludni?
Az Álomfa levelei lágyan megzörrentek, mintha válaszul bólintott volna. A fáról apró, fényes levelek kezdtek hullani, és lassan Pöttöm köré szálltak, mintha egy varázslatos takarót szőnének köré. A levelek simogatóan puhák voltak, és ahogy Pöttöm hozzájuk ért, hirtelen érezte, hogy a szemei egyre nehezebbek lesznek.
Az Álomfa mély, nyugtató hangon suttogott:
– Nyugodj meg, kedves kis nyuszi. Engedd, hogy a szellő ringasson, és a holdfény vigyázzon rád. Álmodj puha rétekről, virágzó mezőkről és barátaidról, akik mind melletted vannak.
Pöttöm lassan leheveredett a fa tövében, és érezte, hogy a fáradtság szétárad a testében. A levelek gyengéden betakarták, és ahogy behunyta a szemeit, már látta is maga előtt az álmokat. Ott voltak a mókusok, a madarak, és a kis sün, mind boldogan játszottak vele a réten.
Az Álomfa halkan suttogott tovább, miközben a szellő lágyan lengette az ágait. A csillagok fénye kacsintott le az égből, mintha ők is álomba ringatták volna Pöttömöt.
– Álmodj szépet, kicsi nyuszi – suttogta az Álomfa. – Holnap új nap virrad, tele kalandokkal és örömmel.
És Pöttöm, most már nyugodtan és békésen, mély álomba merült, a legszebb álmokat látva, amit az Álomfa hozott neki. Az erdő körülötte csendes volt, és az egész Kerek Erdő álomba szenderült, tudva, hogy az Álomfa mindannyiuk álmát őrzi.
