Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek semmije sem volt az „égvilágán”, csak egy kicsi kakasa. Egyszer csak úgy megehül ez a szegény ember, hogy a szeme zöldet, veresét látott, s nagy kínjában szinte falra mászott. Ő bizony – gondolja magában – egyet se kínozza magát, hanem megöli a kakast, s mind egy falásig megeszi.
– No, te kakas – mondja neki -, hamar tégy vizet a tűzhöz, hogy főzzelek meg!
– Ne ölj meg, édes gazdám – rimánkodott a kicsi kakas -, keresek én neked a szemét közt egy krajcárt, azon veszek egy tojást, s úgy tartlak, mintha a királynál vacsoráltál volna.
Azt mondta erre a szegény ember:
– Hát jól van, én bizony nem is bánom, csak aztán tojás legyen, mert különben kést látsz!
Elszalad a kicsi kakas, de nem a szemétdombra, szalad az erdőbe. Ott találkozik egy nyúllal.
Kérdi a nyúl:
– Hová futsz, te kicsi kakas?
– Csak ide egy kúthoz, nyúl barátom. Azt hallottam, hogy aki abb’ a kútban megferedik, aranyos lesz tőle.
– Vígy el engem is, te kicsi kakas!
– Jó szívvel – feleli a kakas -, csak gyűjts még társakat magad mellé!
Elfut a nyúl, s gyűjt is maga mellé vagy ötven nyulat. A kicsi kakas pedig elvezette őket egyenest a király udvarába, s bejelentette a királynak: Otromfotrom őnagysága tiszteli őfelségit, s ötven nyulat küld neki ajándékba.
Mondja neki a király:
– Hé, kicsi kakas, hát a te gazdád olyan nagy úr volna?
– Meghiszem biz’ én – feleli a kakas -, az én gazdám akkora nagy úr, hogy mind a két zsebében egy-egy aranyóra van!
A király megörvendett a szép ajándéknak, s a kakasnak egy aranyat adott. Aj, megfutamodott most a kicsi kakas, futott, mint a rút idő, hogy a lelkit is majd kiszuszogta. Mire hazaért, a gazdája már el volt nyúlva a földön a szörnyű nagy éhségtől. A kicsi kakas egyszeriben elemózsiát teremtett a szomszédságból, s jól megtraktálta a szegény embert.
No, telik-múlik az idő. Hát a szegény ember ismét csak szörnyen megehül, s ismét meg akarja ölni a kakast. De a kakas most is megígéri, hogy elemózsiát szerez, s a szegény ember békét hagy neki. Megint csak az erdőbe futott, s ezzel az alkalommal találkozik egy vaddisznóval. Kérdi ez is:
– Hová futsz, te kicsi kakas?
Mondja, hogy milyen csudakutat tud ő egy helyen.
– Hát vígy el engem is magaddal! – kéri a vaddisznó.
– El, ha magadhoz veszed ötven társadat.
Úgy lett, ahogy kívánta, s a vaddisznókat is elvezeti a király udvarába.
A király csak szörnyülködött, semmiképpen sem tudá elképzelni, hogy honnét szedi össze ez a szetemnyi teremtés azt a sok vaddisznót. Adott neki ismét egy aranyat, s a kicsi kakas másodszor is megmentette gazdáját az éhhaláltól. De csak harmadszor is elé kelle hogy szedje a fortélyát, mert a gazdája még egy hét sem telt belé, megint elnyúlt a nagy éhségtől. Harmadszor ötven őzet vitt a királynak.
– Ugyan bizony – mondja neki a király -, mért küld nekem annyi ajándékot az a te gazdád?
Azt feleli a kakas:
– A’ bizony azért, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, hogy a leányodat akarja megkérni.
– Igazán, te kicsi kakas? Hiszen én jó szívvel is neki adnám, csak jöjjön utána.
Hazafut a kicsi kakas, elmondja gazdájának, hogy mi történt.
Haj de megijed a szegény ember!
– Ó, te átkozott kakas, hogy’ tudál engem ilyen szörnyű bajba keverni! Te, hiszen most a király fejemet véteti!
– Csak jere – mondja a kakas -, ne félj semmitől!
Mit csináljon a szegény ember, elindul. Mikor az erdőbe érnek, azt mondja neki a kakas:
– Te állj meg itt, édes gazdám, én előremegyek a király udvarába, s azt mondom ott, hogy elrabolták tőled a szép aranyos gúnyádat, lovadat, hintódat, s majd a király mindent küld.
Éppen úgy tett, ahogy mondta. Befut nagy lelkendezve a királyhoz, s elémondja, hogy az ő gazdájától mindent elraboltak az erdei tolvajok.
Azt mondja a király:
– Csakhogy a drága életét meghagyták az én vejemre lévendőnek!
Avval mindjárt a legfájinabb gúnyát vétette elé, befogatott egy nagy üveges hintóba hat aranyszőrű lovat, s úgy mentek a szegény ember elé. Ez pedig szegény feje ott didergett egy bokor mellett.
Mindjárt felöltöztették a szép aranyos gúnyába, s elvitték a király udvarába. A király örömiben nem találta helyét, hogy neki olyan derék, ügyes veje lesz. Csaptak is olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sok drága bor.
No, vége lesz a lakodalomnak is, most már vidd haza a feleségedet, szegény ember! Haj, főtt a feje, búcsálódott, évelődött magában, hogy hová tudja vinni ő azt a kényes királykisasszonyt, mikor még az a kicsi ház sem az övé, amelyikben eddig lakott. A teméntelen sok hintó mind az ajtó elé állott, az a sok cifra nép mind az ő palotáját akarta megtekinteni. Hadd lássák, hová viszik a királykisasszonyt.
Amíg így búcsálódnék, csak melléje sompolyodik a kicsi kakas, s azt mondja neki:
– Látom, hogy vet fel a bánat, édes gazdám, de ne epeszd magad hiábavaló búcsálódással, majd segítek én a te bajodon. Te csak ne gondolj semmivel, én előrefutok, s mindent eligazítok.
El is fut a kicsi kakas, s talál az út szélén egy csorda marhát. Odaszól a pásztornak:
– Hallá-e kied, ha azt kérdezi kiedtől valaki, hogy kié ez a csorda, mondja, hogy az Otromfotrom nagyságáé, s nem bánja meg!
Hát bizony a násznép meg is kérdezte, s a pásztor azt felelte, hogy az a csorda egy borjúfarkig az Otromfotrom nagyságáé.
De bezzeg örvendett a király, hogy ilyen gazdag vejre talált.
Ezalatt a kicsi kakas az erdőbe ért. Volt ebb’ az erdőben egy kakassarkon forgó aranypalota. Ebb’ a palotában tizenkét tolvaj lakott. Béfut ide a kicsi kakas, s szörnyű lelkendezve azt mondja a tolvajoknak, hogy bújjanak el valahová, a Jézus szent nevére kéri, mert a király jő az egész seregével, s mind karóba húzatja őket. Aj, megijednek a tolvajok, s bébújnak egy szénaboglyába. A kicsi kakas pedig abb’ a percben meggyújtotta a szénát, s mind a tizenkét tolvaj porrá égett. Azzal kifutott a palota kapujába, s úgy várta a vendégséget.
No, lett aztán hetedhét országra szóló lakodalom! Most már Boncidától Hencidáig folyt a tenger sok jóféle lé.
Mikor a lakodalomnak vége lett, a szegény ember béhívja magához a kicsi kakast, s azt mondja:
– No, te kicsi kakas, még álmomban se hittem, hogy ilyen nagy úr legyek e világi életben. Ezt én mind neked köszönhetem, mondd meg hát, mivel háláljam meg?
– Nem kell nekem semmi – mondá a kakas -, csak azt az egyet kívánom tőled, hogy ha meghalok, szépen temettess el!
Jól van, hát meg is ígéri, hogyne ígérte volna. Másnap megy bé az inas, jelenti, hogy a kicsi kakas megdöglött.
Azt mondja Otromfotrom nagysága:
– Vessétek el, ha megdöglött.
El is vetették, hanem a kicsi kakas csak tettette magát, nem döglött volt meg, s tüstént ment a gazdájához. Azt mondja neki:
– Látszik, hé, hogy ember vagy!
Hej, bezzeg most ígért Otromfotrom nagysága fűt-fát!
Másnap ismét csak azzal a hírrel megy bé az inas, hogy a kicsi kakas megdöglött. Pedig most is csak tettette magát. Otromfotrom béváltotta szavát, s olyan temetést csinált a kicsi kakasnak, hogy ez örömében igazán megdöglött. Otromfotrom pedig még ma is él a feleségével, ha azóta meg nem haltak.
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 1. kötet)
