Vadvirágoktól illatozó, selymes mezőn legelészett az unikorniscsalád. Ropogtatták az édes füvet egy ideig, aztán mikor jól laktak, pihenésképpen csak csendesen kószáltak a réten.
De bizony a legkisebb, legvirgoncabb egyszarvú hamar elunta magát. Csöppnyi fáradtságot sem érzett, így egyre távolabb és távolabb sétált a többiektől.
– Ne menj messzire, Szella! És estére visszagyere! – intette az anyukája, mikor látta, hogy nem bír nyugton maradni.
– Igenis, Mama! – válaszolta a kis egyszarvú és a közeli erdő szélén kezdett szaladgálni. Körbe, körbe rohangált egy ideig, aztán mikor meglátott egy vastag fatörzset a földön feküdni, szökdécselve arra iramodott.
– Hopp, hopp! Az én lábaim nem fáradnak, vigyázz fatörzs, átugorlak! – mondta nevetve, majd mikor odaért az akadályhoz, gyorsabbra vette a lépteit, hogy nekifutásból átlendüljön felette. Szivárványszínű farka és sörénye csak úgy lobogott a szélben, ahogy vágtatott. Elrugaszkodott a földről és szinte repült a széles rönk fölött.
Hanem aztán a másik oldalon nagyot bukfencezett. No, nem azért, mintha elügyetlenkedte volna az ugrást, hanem azért, mert ahogy szállt a levegőben, a fatörzs túloldalra érve egy csodálkozó arcot pillantott meg a hasa alatt. Egy kicsi lány gubbasztott a földön.
Szella még sohasem látott embert közelről. Miután feltápászkodott, arra gondolt, hogy a legokosabb lenne elfutni, de a kíváncsiság mégis erősebb volt benne.
– Elnézést, hogy rád ugrottam, hogy itt bujkálsz, nem gondoltam! – szólította meg végül az idegent.
– Semmi baj, semmi baj, nincsen bánat, csak kacaj! – válaszolta mosolyogva kislány. Hangja olyan édesen csilingelt, mint a mézben fürdött madárdal.
– Valójában nem bujkáltam, gombák után kutakodtam. Bogyókat is keresgéltem, Talita a becses nevem. De jaj, tán nem is láttad! Megsérült a hátsó lábad! – mutatott Szella hátsó felére.
A kis unikornis csak ekkor vette észre, hogy bukfencezés közben egy hegyes ágacska állt a fenekébe. Próbálta a szájával elérni, a fogaival kihúzni, de sehogy sem boldogult.
– Engedd meg, hogy segítsek, az én kezeim elérnek! – mondta a kislány és óvatosan kihúzta a gonosz tüskét. Kosarából forrásvizet vett elő és lemosta a sebet, majd pici piros szájával könnyed csókot lehelt rá.
Az egyszarvú fájdalma azonnal elillant, majd csodálkozva látta, hogy a puszi nyomán egy vörös szív rajzolódott ki a bőrén.
– Talán tündér vagy? – kérdezte Talitát álmélkodva.
– Talán igen, talán nem! – nevetett az és megsimogatta Szella selymes sörényét.
A kis unikornisnak jól esett a cirógatás. Fejét a puha és meleg tenyérkébe hajtotta.
– Talán repülni is tudsz? – kíváncsiskodott a kislány.
– Talán igen, talán nem! – válaszolta az unikornis, mire Talita hopp, felugrott a hátára!
Szella nem bánta. Száguldásba kezdett, vidám táncba! Nyargalt a fák között, újdonsült barátja pedig kacagva ölelte a nyakát. Sokáig játszottak együtt. Egészen addig, amíg az egyszarvú meg nem hallotta az anyukája hívó szavát..
– Vajon találkozunk még? És ha találkozunk, megismersz majd? Lehetek újra a játszótársad? – kérdezte bánatosan a lányka, mire Szella három szivárványos szálat adott neki a sörényéből. Talita karkötőt font belőle és a csuklója köré tekerte.
– Erről majd bármikor megismersz! Én pedig téged a szívről, amit viselsz!
Megölelték egymást, aztán szaladtak, ki-ki a saját családjához.
Mikor az unikornis hazaért, a mamája csodálkozva nézte a piros szívet a hátsóján.
– Hát ez meg mi a csoda?
– Egy tündér puszijának nyoma!
– Még, hogy tündér! Hiszen tündérek nem léteznek! – dorgálta kedvesen az anyukája.
– Talán igen, talán nem! – válaszolta nevetve a fiatal egyszarvú és onnantól kezdve mindig leste, figyelte, hogy mikor látja valahol újra Talitát. A kislányt, akinek unikornis szőrből font karkötője van.
Vajon találkozott vele?
Talán igen, talán nem! Tán egy másik mesében!
Ha szeretnél egy unikornisos étkészletet, nézz szét a Mesetányér oldalán!
