Nagy volt a lárma a csimpánz családban. Öt kicsi majom visongott a házban, miközben hol egymásra, hol a bútorokra ugráltak. Ügyes farkukkal megkapaszkodtak a csillárban, úgy hintáztak rajta, aztán nagy lendülettel vetették le magukat onnan. Fellökték egymást, nevettek, sikongattak, élvezték a rosszalkodást.
Majom Mamának hamar elege lett a rendetlenségből.
– Irgum-burgum, banán batyum, legyen már csönd, ez skandallum! – fakadt ki mérgesen, de a kismajmok ebből csak annyit értettek, hogy valamilyen banánról beszél az anyukájuk. Abba is hagyták a viháncolást, inkább köréje gyűltek és kérlelni kezdték.
– Mama! Mama! Éhesek vagyunk! Hozzál nekünk banánt, kérlek!
– Még hogy banánt! Mikor ilyen rosszcsontok vagytok egész nap? A fejem is megfájdul tőletek! – bosszankodott a mamájuk, de olyan szépen, olyan kedvesen könyörögtek, fűt–fát megígértek a majmocskák, hogy mégis ellágyult, megesett rajtuk a szíve és elindult az erdőbe, annak is a szélére megkeresni az egyetlen fát, amin a környéken banán termett.
Mikor megtalálta, megszólította:
– Kedves Banánfa! Adj nekem a gyümölcsödből, hadd vigyek belőle a fiaimnak!
A fa pedig adott neki éppen öt banánt.
Majom Mama hazavitte őket, hanem a kismajmok, ahelyett, hogy örömmel, hálásan fogadták volna, fintorogni kezdtek.
– De hát ezek a banánok egészen barnák! Foltosak, csúnyák! Mi ezt ugyan meg nem esszük!
Visszament hát a mamájuk a fához, és megint szépen kérte:
– Kedves Banánfa! Adj nekem a gyümölcsödből olyat, ami nem túl érett, hadd vigyek belőle a fiaimnak!
A fa pedig adott neki másik öt szép banánt.
Hanem a kismajmok megint csak fintorogtak, mikor meglátták.
– De hát ezek a banánok éretlenek, nem édesek! Mi ezt ugyan meg nem esszük!
Majom Mama megint visszament a fához és újra szépen kérte:
– Kedves Banánfa! Adj nekem a gyümölcsödből olyat, ami nem túl érett, de nem is éretlen, hadd vigyek belőle a fiaimnak!
A fa pedig adott neki öt szép nem túl érett, nem túl éretlen banánt.
De a kismajmok megint csak elégedetlenkedtek.
– Ezek a banánok görbék, nem szépek! Mi ezt ugyan meg nem esszük!
– No, akkor éhen maradtok! – mondta mérgesen a mamájuk és többé nem tért vissza a banánfához, hiába kérlelték a fiacskái.
Pedig most már kezdtek igazán éhesek lenni a kismajmok. Mikor látták, hogy az anyukájuk csak nem enyhül, gondoltak egyet, elmentek ők maguk a fához.
Felmásztak rá mind az öten, hogy majd leszedik maguknak a legszebb banánokat, ami se nem érett, se nem éretlen, de nem is görbe, hanem hibátlan és egyenes.
Hanem, mikor éppen válogatni kezdtek volna, a banánfa megrázta magát és hiába kapaszkodtak a kiscsimpánzok kezükkel, farkukkal, mégis lehullottak róla. Mikor feltápászkodtak nagy nehezen, sajgott minden tagjuk, de azért a fejüket nem ütötték be annyira, hogy eszükbe ne jutott volna rögvest, hogy elfelejtették megkérni a fát. Megpróbálták hát szépen megszólítani.
– Kedves Banánfa! Adj nekünk a gyümölcsödból olyat, ami nem túl érett, de nem is éretlen és nem is görbe, hanem hibátlan és gyönyörű!
– Adok én, hogyne adnék, hanem nagyon megszomjaztam, oly régóta nem hullott rám eső. Hozzatok nekem egy kis vizet, aztán kaptok szép banánt! – válaszolt a fa.
Szaladtak a majmok a folyóhoz, nagy levélből tálat formáztak és vitték a vizet, meglocsolták vele a száraz földet.
– Jujj! Túl hideg ez a víz! Még megfáznak a gyökereim. Melegebb vizet hozzatok!
Újra merítettek a folyóból a kismajmok, kitették a tűző napra a vizet, és mikor már elég melegnek érezték, újra meglocsolták a fát.
– Jujj! Ez túl meleg! Hozzatok másik vizet, ami se nem hideg, se nem forró, hanem csak olyan langyos, mint a reggeli zápor.
De akkor már a kismajmok megelégelték a dolgot.
– Milyen kényes vagy, te Banánfa! Nem elég, hogy vizet hoztunk neked? Hiszen, ha szomjas volnál, meginnád, amit kapsz.
– Igaz, ami igaz. Aki szomjas, iszik, aki éhes, eszik. De hoppon marad, aki mindig szebbre vágyik – válaszolta a fa.
A majmocskák megértették a leckét, bocsánatot kértek, amiért nem elégedtek meg a gyümölcsökkel, amiket a mamájuknak adott.
A fa megenyhült és adott nekik egyetlen egy banánt. Ami nem volt se túl érett, se éretlen, de még bizony görbe sem volt. Hibátlan, szép gyümölcs volt, olyan szép, hogy a kismajmok el is határozták, hogy nem eszik meg, hanem hazaviszik az anyukájuknak.
– Ne haragudj, édes Mama! – mondták neki, mikor átadták.
Majom Mama pedig nem volt haragtartó. Megsimogatta a rosszcsont fiúk buksiját és a sütőből illatosan gőzölgő süteményt vett elő. Egy banánkenyeret. Azokból a banánokból sütötte, amit a kismajmok nem akartak megenni.
– Lehet barna, lehet görbe, pont jó lesz a süteménybe! – mondta mosolyogva.
A korgó gyomrú majmocskák pedig azon melegében be is falták a finomságot.
Ha be nem falták volna, az én mesém is tovább tartott volna.
If you want a majmos étkészletet, check out the Story Plate page!
