Tudjátok-e merre hömpölyögnek a nagy Tinta-tenger habjai? Hogyan is tudnátok, hiszen még a madár sem jár arra! Csupa-csupa fekete tinta folyik ebben a Tinta-tengerben és még a napsugár is feketévé válik, mire ideér.
Nohát, a Tinta-tenger partjain is túl van az Ezüsterdő, ebben az erdőben a fáknak még a levelük is csupa-csupa fehér ezüstből van.
Ebben az Ezüsterdőben egy nagy fa odvában élt hajdanában három törpe. Hanem ugyancsak csodálatos kis törpék voltak ezek! Az egyiknek furcsa, hosszú orra volt, egészen a földig ért és vigyáznia kellett ám, hogy sétálás közben rá nem lépjen véletlenül a saját orrára.
A második törpe is nagyon különös szerzet volt ám! Ennek nagy lapátfülei voltak, csaknem akkorák, mint egy-egy dézsa és még a fű növését is meghallotta velük. Ennek a törpének meg a füleire kellett nagyon vigyáznia, mert ha futni kezdett, a szél mingyárt belekapaszkodott a dézsanagyságú füleibe és csaknem feldöntötte a kis törpét.
A harmadik kis törpének helyes kis fülei voltak, meg pici orra. Ennek a törpének a szeme volt akkora, mint egy tányér. Hej, de meg is látta velük még azt a borsószemet is, melyet akárki hetedhétországon túl akár egy lyukas rézüst fenekén elrejtett.
Egy szép napon a három csodálatos kis törpe elindult az erdőbe eprészni. Három kis kosárkájukat már csaknem teleszedték friss, piros eperrel, mikor a nagyorrú törpe szimatolni kezdett és így szólt:
– Huhh! Idegenszagot érzek!
A nagyfülű törpe ekkor letette kosárkáját a földre és dézsanagyságú füleivel hallgatózni kezdett. Majd így kiáltott:
– Huhh! Szárnycsapásokat hallok!
A nagy szemű harmadik törpe is letette kosárkáját, tányérnagyságú szeme elé helyezte tenyerét, sokáig a távolba nézett, majd ezt mondotta:
– Egy nagy sasmadár jön! Uccú, meneküljünk!
Több sem kellett a három kis törpének. Iziben búvóhelyet kezdtek keresni maguknak, minden ízükben reszkettek, mert azt tudnotok kell, hogy a kis törpéknek nincs nagyobb ellenségük a sasnál. A nagy, feketeszárnyú sas gyűlöli a kis törpéket, hogy miért, azt talán csak a világvégén lakó Vasorrú Bába tudná megmondani, én bizony nem.
A nagyorrú törpe gyorsan elbújt egy nagy gomba alá és csak hosszú orrának hegye látszott ki.
A nagy szemű törpe egy fa odvában húzta meg magát, csak tányérnagyságú jobbszeme nem fért már be a fába.
A harmadik törpe, a dézsafülű, egy bokor alá mászott, de bizony kissé kifehérlettek alóla dézsanagyságú fülei.
Nagy szárnycsattogtatással jött ám már az óriási fekete sasmadár. Kutató szemmel, ott keringett már az erdő felett. A három kis törpe szívecskéje ugyancsak dobogott félelmében.
A sasmadár ekkor nagyot víjogott, mert meglátta a gomba alá bújt nagyorrú törpe orrának a hosszú hegyét. Igen ám, de az ostoba sas azt hitte a törpe hosszú orrára, hogy az valami mérges kígyó. Nohát ebben éppen nem volt semmi csodálatos, mert ez az orr bármely hosszú kígyóval fölvehette volna a versenyt.
Node a sas ugyancsak fél ám a kígyótól, nem is mert a gomba alá nézni, hogy miféle furcsa kígyó rejtőzik ott.
Inkább az odvas fa felé fordult, ahol a tányérszemű kis törpe bújt el.
– Akkora szeme van, mint egy tányér – gondolta rémülten az ostoba sas, – ez bizonyára az én ellenségem lesz, a nagyszemű vadmacska. No, ezt nem bántom, mert még halálra karmol.
A bokor alá nézett a sas és ott megpillantotta a dézsafülű kis törpe füleit.
– Ez egy denevér, ennek már örülök, pompás falat lesz vacsorára – gondolta a buta sas és lecsapott. Csőrébe fogta a kis törpét és újra fölrepült vele a levegőbe.
Odalenn, az erdőben pedig a másik két kis törpe elsiratta dézsafülű cimboráját.
– Sose látunk többé – kiáltották szomorúan.
A sas pedig nagy szárnycsattogtatással repült zsákmányával a fészke felé és csak a levegőben vette észre, hogy nem denevért, hanem egy kis törpét tart csőrében.
Igen ám, de amikor a sas repült, nagy szél fújt fenn a levegőben, kitárult a törpe két óriási dézsafüle és belekapaszkodott a szél. A sasmadár hiába csattogtatta szárnyait, amennyit ment ő előre, annyira fújta vissza a kis törpét dézsafüleinél fogva a szél.
Végül is, hopp, nagy erőlködésében a sasmadár kipottyantotta csőréből a dézsafülű törpét. Más ember régen lezuhant volna és halálrazúzta volna magát. De nem így a mi kis törpénk! Nem hiába voltak neki olyan csodálatos nagy fülei.
Akárcsak valami nagy madár, lobogó nagy füleivel úgy vitorlázott a levegőben és úgy vitte őt lepedőnagyságú füleinél fogva az erős szél.
Látjátok, mire is jó az, ha valakinek ilyen nagy fülei vannak? Vitorlázhat velük a levegőben.
Hip-hop, lassan leereszkedett a dézsafülű törpe a földre és a másik két törpe még táncolt is örömében, mikor megpillantotta elveszettnek hitt társát. Még egy kis verset is mondottak:
Segített a dézsafül,
A sasmadár nem örül!
