Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királyság. A király már nagyon idős volt, és mindenképpen szerette volna, ha egy szem lányát elveszi egy olyan királyfi, aki igazán megérdemli. De nem tudta, hogyan is döntse el, kit fogadjon el a lánya kérőjének.
A királykisasszony csodálatosan szép volt: fenékig érő haja szinte szikrázott a napsütésben, lábai kecsesen vékonyak voltak, magas volt és minden ruha jól állt neki. Nem is csoda, hogy a király féltette a kérőktől.
Egyik reggel arra ébredt a király, hogy megkívánta a mézet. A szolgák tüstént hozták is neki. Hiába kóstolgatta, melyiket egye, valahogy egyik sem ízlett neki igazán – pedig tudni kell róla, hogy ez volt a kedvenc étele. Eszébe jutott a megoldás: az a királyfi veheti el az ő lányát, aki a legfinomabb mézet hozza a színe elé.
Kihirdették hetedhét országon is túl, hogy a király férjet keres a lányának, és az nyeri el a kezét, aki a legfinomabb mézzel járul a színe elé. Jöttek is a kérők sorra százával, ezrével. A király rájött, hogy nem is olyan egyszerű igazságot tenni. Hogyan kóstoljon meg ennyi mézet? Ha mindegyikbe csak belenyal, akkor sem tudja megenni, akkora mennyiségről van szó, hiszen több ezer kérő jött el a lánya kezéért.
Gondolkodott a király. Búslakodott, mitévő legyen. Talán mégsem volt ez jó ötlet. Azonban egyszeriben azt látja, hogy a kaptárban lévő méhekből néhány kirepül, és kutatni kezd a kérők mézei közt. Szagolgatják, ízlelgetik, válogatnak közöttük. Rá is jött a király a megoldásra: az a királyfi veheti el a lányát, akinek a mézére a legtöbb méhecske száll rá.
A kérők kitették szép sorban a mézüket, a méhek pedig szépen sorban kirepültek a kaptárból, és alapos tanulmányozásba kezdtek. Azonban egyik sem nyerte el a tetszésünket.
Az egyik szolgálólegény ott ült, és nézte, mi történik. Közben mézes kenyeret evett, mert bizony ő is megkívánta. Tudniillik, neki is voltak méhei, így bármikor élvezhette a finom ízeket. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy nem tud nyugodtan falatozni, mert egyre több méhecske gyűlt köré.
Ez feltűnt a királynak is, így szólt a szolgálóinak, hogy járjanak utána, hová tűnnek a méhei. Hozták is a szegény szolgálólegényt, kezében a mézes kenyérrel, azon a rengeteg méhecskével.
Mondta neki a király:
– Te szolgálólegény! Mi van a kezedben, ami ennyire vonzza az én méheimet?
– Felséges királyom, életem halálom – válaszolt a legény -, én biz’ csak az uzsonnám fogyasztom. Mézes kenyeret eszem.
– Honnan van rá a méz? – kérdezte a király.
– A méheim gyűjtötték.
– No, fiú, hozz nekem is belőle – utasította a király.
Hozta is a szegény szolgálólegény nagy boldogan, mert úgy vélte, nincs is annál nagyobb büszkeség, minthogy az ő mézét kóstolja meg a király.
A király belenyalt a mézbe egyszer, kétszer, háromszor, és így szólt ámulatában:
– Én ennél finomabb mézet még életemben nem ettem!
Gondolkodott a király, most mitévő legyen, hiszen nem egy szolgálólegénynek szánta a lánya kezét. De ez a méz olyan finom! Az ígéret pedig szép szó, ha megtartják, úgy jó. Közben rápillantott a lányára, és észrevette, milyen szerelmesen néz a szolgálólegényre.
Kihirdette hát, hogy a szolgálólegény megkapja az ő fele királyságát, így már ő is megérdemli a királylány kezét. Világraszóló, három napig tartó lakodalmat rendeztek. Volt ott minden, amit csak mézből lehet készíteni: mézzel édesített húsok, sütemények, italok, még a torta is mézes piskótából készült.
Az ifjú házasok pedig boldogan, szerelemben éltek, míg meg nem haltak.
