Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni de rá nem. Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk.
Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbevajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az ő felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy
kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony.
Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer – hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom – az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe.
Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendőre, kettőre úgy megnövekedtek, hogy a bőrükből pompásan kitellett volna egy pár cipellő.
Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bőrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos* egy pár cipőt csináltatott. Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ előtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendű ember legyen, hogy az ő cipője miféle bőrből vagyon csinálva: annak lesz a felesége.
Bezzeg összegyűltek, verődtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába* állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bőrből vagyon a királykisasszony cipője.
Hiszen mondtak ezek mindenféle bőrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipőjéről.
Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának:
– Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabőrből van a cipőm!
– No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap – mondta a szobaleány is.
Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap ő is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra:
Felséges királykisasszony, bolhabőrből vagyon az a cipő!
Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát nem akarta megmásítani, s azt mondta:
Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Jól van – mondá a koldusruhába öltözött herceg -, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz!
Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltől estig koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát főzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett.
Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan:
– Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni!
Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az ő földjére küldték kapálni a koldusasszonyt.
Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték.
Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt,
hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe.
Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik* egy ezüstkalán**! Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát – Uram, Jézus, ne hagyj el! – megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, hiába esküdözött, hogy ő nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe.
No, hanem most már csakugyan elég erős volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporeső.
Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét.
Mondta neki:
– No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél.
Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bőrből való a cipője. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek.
Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 2. kötet)
*Hibádzik: hiányzik.
**Ezüstkalán: ezüstkanál.
