Egy erdőben a földbefúrt apró lyukacskákban élt a fekete hangyák szorgos népe. Apró lyukacskákon, hosszú, pici földalatti folyosókon juthatott be az ember a fekete hangyák csodálatos földalatti palotájába.
Voltak ebben a földalatti palotában nagy-nagy termek, melyeket padlótól egészen a mennyezetig színültig töltött meg a felhalmozott gabona, a finom kenyérmorzsa és mindenféle más táplálék, melyekkel a hangyák élnek. Mert tudni kell azt, hogy a hangya igen szorgos állat és egész nyáron gyűjti eledelét, hogy aztán télen a hideg elől földalatti palotájába visszahúzódva élhesse gondtalanul az életét.
De voltak más termei is a hangyák nagyszerű palotájának, ezeket a termeket istállóknak rendezték be a fekete hangyák és ezekben az istállókban egy furcsa és még a hangyánál is apróbb állat élt, ez az állat a hangyák tehene volt.
Mert akár hiszitek, akár nem, a fekete hangyáknak is van tehenük, csodálatos, apró állatka ez, a hangyák megfejik őt minden nap és igen szeretik ennek az apró tehénnek mézédes tejét.
A palota egyik nagy csarnokában élt a fekete hangyák királynője. Alattvalói babonás tisztelettel tekintettek a királynőre és minden okuk megvolt a hangyáknak erre a tiszteletre, mert bizony ez a királynő ötször nagyobb volt más közönséges hangyánál.
Igy éltek boldogan a fekete hangyák az ő csodálatos földalatti palotáikban, békésen végezték mindennapi munkájukat és munka után fáradtan tértek megérdemelt pihenőjükre.
Egy szép napon aztán baljóslatú dolog történt. Az erdőszélre apró hangyák voltak kiállítva őrül és ezek az apró őrök rossz hírrel tértek vissza a palotába.
– Mindenki készüljön! Fegyverre! – kiáltották lihegve az apró őrök. – Jönnek az ellenséges vöröshangyák! Végeláthatatlan tömegben vándorolnak errefelé és erősen fogadkoztak, hogy úgy kiírtanak bennünket, hogy még hírmondónk sem marad!
És ezek az apró őrök bizony igazat is mondtak. Mert messzi országokból vándorútra kélt a félelmetes vöröshangyák népe és nagy tömegekben hömpölygött előre, mindent elpusztítva maguk előtt.
Hanem azért a fekete hangyák sem estek kétségbe. Készülődni kezdtek az élet-halál harcra.
A dolgozó hangyák osztályának főnöke összegyűjtötte a dolgozó hangyákat, ezeknek feladata a földalatti hangyaváros és az eleségkészletek megvédelmezése volt.
A hatalmas állkapcsú hangyakatonák a palota legnagyobb termében tanácskoztak, aztán parancsnokuk vezetésével katonásrendben felsorakozva elindultak a harcra. Négyes sorokban masiroztak, nagy állkapcsuk félelmetesen remegett, a trombitás harciasan fujta a riadót.
A fekete hangyák hadvezére félkört formált deli seregéből és messzelátóján kémlelte a vidéket. Lassan feltüntek már a harcias vöröshangyák előörsei. Óvatosan lopództak előre és mögöttük a lehullott, száraz faleveleken keresztül törtetett már a vörös hangyák derékhada is.
Bizony, félelmetes harcosnép volt a vörös hangyák népe, sokkal nagyobbak és erősebbek voltak a fekete hangyáknál. De azok fészküket védték és az apró hangyáknak ez oroszláni bátorságot kölcsönzött.
A kürtök recsegve megszólaltak, a két sereg egymásnak rontott. A vitézek elkeseredetten küzdöttek és a vörös hangyák rohama megingatta a fekete hangyák sorait.
A fekete hangyáknak egy kis bátor csapata azonban oldalt megkerülte az ellenséget és mikor azok már-már diadalmaskodtak, váratlanul hátulról rajtuk ütött.
Lett erre nagy fejetlenség és zűrzavar a vörös hangyák soraiban. Elől is ellenség, hátul is ellenség, mintha a földből nőttek volna ki az elszánt, apró fekete hangyák.
Szégyen a futás, de hasznos. A vörös hangyák félelmetes hadserege futásnak eredt s a fekete hangyák jódarabon át üldözték őket, végül kifáradva a harcban visszatértek földalatti városukhoz.
A sebesülteket összeszedték és bekötözték sebeiket, aztán őrszemeket hagyva a kapuk előtt, visszavonultak pompás földalatti palotájukba és lemosva magukról a harc porát, este nagy győzelmi ünnepet rendeztek.
– Hej, volt fényes kivilágítás a királynő palotájában, kivilágos-kivirradtig ropták a táncot a deli vitézek a kényes hangyakisasszonyokkal.