Intek a kis szomszédomnak, a Palkó gyereknek, aki a kertjükben guggol a fűben.
– Gyere csak, Palkó! Kérdezni akarok valamit.
Palkó csak a feje járásával feleli, hogy nem lehet.
– Aztán miért nem lehet? – kérdem, miközben közelebb lépek.
– Azért, mert én most villamost játszom a csigabigákkal.
– Hát aztán?
– A kocsivezetőnek beszélgetni tilos.
– Azt se szabad megkérdezni kocsivezető úrtól, szereti-e a mogyorót?
– Azt igen – ugrott talpra Palkó, és tartotta elém a markát.
– Várjunk csak – mondom. – Előbb számold össze, hány ház van ezen az udvaron! Ahány házat megszámolsz, annyi szem mogyorót kapsz.
Palkó elkezdett számolni az öt ujján.
– Az első szoba egy, a kisszoba kettő, a tisztaszoba három…
– Ohó, én nem szobát mondtam, hanem házat!
– Ház nincs több, csak egy – szomorodott el Palkó.
– Az se igaz ám! Nézd meg csak, hány fecskefészek van az eresz alatt!
– A négy sarokban négy.
– No lásd, ez négy szem mogyoró. A madárnak a fészek a háza. Ott hál éjszaka, oda húzódik a rossz idő elől, ott költi ki a fiókáit.
Palkónak fölcsillant a szeme.
– Akkor az egérlyuk is ház, meg a békalyuk is?
– Az is ház, Palkó! Ahol az állat lakik, az a háza! Tartsd a markodat!
Palkó azonban a kalapját tartotta elém.
– Tessék ezt telitölteni mogyoróval!
– Már miért tölteném? Hát hol van itt az a nagyon sok ház?
– Hát ez a sok csigaház szanaszéjjel? – táncolt örömében Palkó.
Az utolsó szemig oda kellett neki adnom a mogyorómat. Palkó azonban gavallérosan kárpótolt. Zsebembe dugott két csigabigát.
– Legalább villanyossal megy a bácsi hazáig.
