Kék tó mellett, a bokros, füves parton éltek a békák. Hol legyekre, szúnyogokra vadásztak, hol a hasukat süttették a forró napfényben. De legjobban mégis csak úszni szerettek.
Fejest ugrottak a langyos vízbe, aztán elrugaszkodtak és hipp-hopp, a túlpartra is értek, villámgyorsan átszelve a hullámokat.
– Én vagyok a legjobb úszó!
– Nem is, mert én!
– Mindenki tudja, hogy én vagyok a bajnok! – vitatkoztak.
– Rendezzünk egy versenyt! – javasolta végül egyikük.
Mivel mindnyájunknak tetszett az ötlet, hamar szervezkedni kezdtek.
Úgy döntöttek, hogy három nappal később rendezik meg, hogy addig legyen idejük edzeni, gyakorolni.
Kijelölték a rajtot, egy nagy lapos kavicsot és a célt is, egy szép tavirózsát a túlparton. Bírót is kerestek: egy teknős vállalta a megtisztelő feladatot.
A következő napokban aztán minden béka azon volt, hogy a legjobb formába kerüljön.
Izmaikat nyújtották, feszítették, ugró technikájukat tökéletesítették és úsztak, folyton csak úsztak. De máshogy is készültek ám a bajnokságra.
Szebbnél szebb úszónadrágokat készítettek maguknak, virágok szirmából, növények szárából. Pirosat, lilát, kéket, sárgát, csíkosat és tarkát.
– Egyszer van bajnokság a tavon! Meg kell adni a módját! – mondogatták és büszkén, peckesen jártak fel-alá a parton.
Az egyik béka, a legkisebb, aki mindig fürgén, ügyesen úszott, és minden esélye megvolt a győzelemre, teljesen belefeledkezett az úszónadrágja csinosításába.
Hol még egy kicsit varrt hozzá, hol mintákat színezett rá, beszűkítette, kibővítette, fényes kavicsokat tűzött rá, meg lobogó pántlikákat. Akkor is a nadrágon dolgozott, amikor a többiek a vízben gyakoroltak.
– Az én nadrágom lesz a legszebb! Egy győztes nadrágja! – mondogatta.
Eljött aztán a nagy verseny ideje, a békák pedig szépen sorba álltak a rajtkőnél.
Mindenki ámulva nézte a legkisebb béka tarka-barka, zörgő-lobogó ruháját.
A teknős közben lassan melléjük döcögött, majd nagy szuszogással alaposan rákészülve a feladatra, elkezdett visszaszámolni.
– Három, a tó végét látom. Kettő, a víz színe kéklő. Énekel a vörösbegy, most jön az egy! Rajt!
A békán elrugaszkodtak és már úsztak is sebesen a tavirózsához.
Hanem a legkisebb béka sehogy sem haladt. A nadrágra varrt kavicsok nehezek voltak, húzták lefelé, a pántlikák meg hol a lábába akadtak, hol a vízinövényekbe. A derekánál szűk volt a ruha, az alján meg túl bő. Alig bírt benne mozogni.
Félúton aztán meg is unta az evickélést és lerúgta magáról a csicsás ruhát, csak úgy pucéran, fényes zöld fenékkel ment tovább.
Gyorsabban úszott így, olyan sebesen, hogy csaknem beérte a többieket a cél előtt, hanem a fáradtság is erőt vett rajta a végére, izmai ellustultak az elmúlt napokban, hogy edzés helyett varrogatással töltötte az idejét.
Így aztán nagy pihegve, lihegve, utolsónak ért a tavirózsához.
– No, hol maradt az a győztes nadrág? – mosolyogtak a többiek, mikor a partra segítették.
A kis béka bizony szégyellte magát. Hiszen meg is nyerhette volna a versenyt, ha az izmait készíti az úszásra és nem csak a ruháját.
– Bizony, aki villog, bajba kerül, de aki edzett, célig repül! – ismerte el.
A csicsás nadrágja azóta is valahol a tó fenekén pihen, ha csak egy hal magára nem vette, de az már egy másik mese lenne.
Ha szeretnél egy békás étkészletet, nézz szét a Mesetányér oldalán!
