Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Szóló szőlő (Móra Ferenc)

Szóló szőlő - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül. Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a vállamra csapott: – Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük, zsendül-e már a szőlő. No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambosi szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot kellett odáig gázolni. Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a markomba nyomta. – Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek. – Csak ki, csak ki, csak ki! – rikácsolták haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had. Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket. – Nézd ezt a piros dinkát – kérkedett édesapám -, a hajnal

Tovább a mesére

Ropogós cseresznye (Móra Ferenc)

Ropogós cseresznye - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Láttatok-e már olyan gyereket, aki a cseresznyét nem szereti? Azért kérdezem, mert én még nem láttam, pedig én már sok mindent láttam életemben. Ha hiszitek, ha nem: én már olyan gyereket is láttam, aki nem fél a hideg víztől. Hanem még olyant nem láttam, aki ríva fakadt volna, ha cseresznyével kínálták. Magam is éltem-haltam a cseresznyéért, mikor még csak akkorácska legény voltam, hogy ágaskodva is alig értem föl az ajtókilincset. De bizony akárhogy epekedtem utána, nem sokat telt benne módom. Pedig volt nekünk gyümölcsöskertünk akkora, hogy elbújócskázhatott benne száz rigó. Volt abban cseresznyefa is, egész erdőre való. Termett ott cseresznye is olyan, hogy a királynak se vásik különb cseresznyébe a foga. No ez nem nagy baj, nagyobb volt az, hogy nekünk se igen vásott benne. Nem ám, mert ha szűk termést adott az Isten, mindig azzal vigasztalt bennünket édesapánk: – Az idén nem eszünk cseresznyét, cselédjeim. A piacra visszük, ami kicsit nekünk szánt az Isten. Kell az ára iskolára, kenyérkére, új ruhára. Hanem azért ne búsuljatok: ha cseresznye nincsen, majd terem csicsóka, csípje meg a csóka. Mikor pedig annyi volt a cseresznye, hogy az ágát majd letörte, akkor így búsított bennünket édesapánk: – Istennek hála, annyi az idén a cseresznye,

Tovább a mesére

A vásár (Móra Ferenc)

A vásár - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Édesapám szűcsmester volt. Hat legénnyel, két inassal varrta a sok szép subát, tulipántos ködmönt. Én gyerekeszemmel föl nem tudtam érni, minek az a tenger sok suba, az a tömérdek ködmön. El nem bírjuk mi azt szaggatni, ha mindennap másikat veszünk is magunkra. – Nem is nekünk készül az, fiam – okosított föl az édesapám. – Hát ugyan kinek? – Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akad ennek mindnyájának gazdája a vásárban. Azért megy az ember a vásárba, hogy túladjon azon, amije van, és vegyen helyette olyant, amije nincs. Másnap reggel, mire kidörgöltem szememből az álmot, se egy árva subát, se egy fia ködmönt nem láttam a házunknál. – Mind kivitték azt a vásárba még hajnalkor – mondta édesanyám. – Odakint van édesapád is, árulja. Gyerünk ki mi is, szerencsét próbálni. Ki is mentünk, hanem én egy kicsit megcsalatkoztam a vásárban. – Nini, édesanyám, hiszen ez a vásár csak olyan, mint a piac. – Olyan, fiam. Csakhogy ahány száz ember van a piacon, annyi ezer ember van a vásárban. Mindenki abban bizakodik, hogy ahol ilyen sokan vannak, ott könnyebb adni-venni. Csakugyan, annyi volt ott az ember, hogy csak úgy nyüzsgött, mint varjúsereg a mezőn. A mi városunk népének is kint sürgött-forgott kicsije-nagyja.

Tovább a mesére

A két Forintos (Móra Ferenc)

A két Forintos - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Mikor éntőlem egyszer kis iskolás koromban azt kérdezte öreg tanítóm, hogy mi szeretnél lenni, azt mondtam rá: – Forintos Gyurka. – Hát aztán miért szeretnél te Forintos Gyurka lenni, mikor te Pajor Palkó vagy? – nevetett tanítóm. – Azért, mert engem akkor szidnak meg otthon, ha nem tanulok, Forintos Gyurkára pedig akkor haragszanak, mikor tanul. Nem volt pedig ennek a fele se tréfa. Magam is ott voltam, mikor Forintos Gyurka eldicseke­dett az apjának a szép írásával. – Ezt nézze meg, édesapám. Azt mondta a tanítóm, olyan az írásom, mint a metszés, lehet még belőlem íródeák is. Kevély Forintos Gergely haragosan lökte el maga elől az irkát. – Micsoda bolondság ez már megint? A Forintos Gergely fia nem szorult arra, hogy betintázza az ujját. No, akkor én nagyon szerettem volna cserélni Forintos Gyurkával, ráadásul még a nyeletlen bicskámat is neki adtam volna. Hanem akkor nagyon megsajnáltam, mikor engem bevittek a városba tanulni, Gyurka meg otthon maradt malacot őrizni. Pedig még az édesapám is közbenjárt érte. – Vétkezik kelmed, Forintos uram, hogy azt a jó eszű gyereket elfogja az iskolából. – Elég az, ha írni-olvasni megtanult – dörmögött az öreg Forintos. – Ámbátor annak sem veszi semmi hasznát. Az apja hírből se

Tovább a mesére

A királykisasszony cipője (magyar népmese)

A kirélykisasszony cipője - magyar népmese - Mesélek Neked

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni de rá nem. Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbevajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az ő felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egykicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony. Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer – hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom – az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony ha odaeresztette, ott jó

Tovább a mesére

A vadgalamb és a szarka (magyar népmese)

A vadgalamb és a szarka - magyar népmese - Mesélek Neked

Szép madár a vadgalamb, de nem ért a fészekrakáshoz. Elmondom nektek, hogy miért nem ért.Réges-régen, még az ántivilágban* volt, a vadgalamb is szerette volna megtanulni a fészekrakást. Látta, hogy a szarka vékony ágacskákból, gallyakból milyen pompás fészkeket rak. Elment hozzá, s kérte szépen: – Kedves szarka pajtás, taníts meg engem a fészekrakásra! – Én jó szívvel – mondotta a szarka. Hirtelen összeszedett egy csomó ágat, ügyesen rakta az egyiket a másikra, s magyarázgatta a galambnak: – Csak így, csak úgy, csak így, csak úgy. A vadgalamb ugyan nem értette, de szégyellette megvallani. Egyre mondta: – Túdom, túdom, túdom. – Hát, ha tudod, csináld – mondotta a szarka nagy haragosan, s ott hagyta a vadgalambot a félig rakott fészekkel. Nem is tanulta meg a vadgalamb azóta sem a fészekrakást, s ha a szarka ki nem békül vele, nem is tanulja meg sohasem. (Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 2. kötet) *Ántivilág: a régi világ, emberemlékezet előtti.

Tovább a mesére

A rác, a róka meg a szarka (magyar népmese)

A rác, a róka meg a szarka - magyar népmese - Mesélek Neked

Egyszer egy rác* ember kiment az erdőbe, ott egy fa alatt tüzet rakott, s kolbászt sütött. Mi dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy, s azalatt odavetődött egy róka, fölkapta a kolbászt, s elszaladt vele. Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt, s abban a pillanatban leröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából, s fölrepül vele egy fa tetejére. Szalad a rác a kolbász után, s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csőrében. Gondolkozik, mit csináljon, hogy a kolbászt visszakapja. Ő bizony – gondolja magában – levágja a fát. De megint mást gondol, azt gondolja magában, hogyha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja magát, a fejszét a háta mögé dugja, s felkiált a szarkának: – Dáj szarkica, kalbászica, nincsen nálam szekerica. (Add ide, szarkácska, kolbászocskát, nincsen nálam fejszécske.) Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek, s úgy elrepült a kolbásszal, hogy hűlt helye sem maradott. Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna. (Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 2. kötet) *Rác: régen a Magyarországon élő szerbeket, horvátokat hívták rácnak – a szerk.

Tovább a mesére

A kóró és a kis madár (magyar népmese)

A kóró és a kis madár - magyar népmese - Mesélek Neked

Egyszer egy kis madár rászállott egy kóróra, s mondta neki: – Ringass engem, kóró! Mondta a kóró: – Biz én nem ringatlak, eleget ringattalak már. Megharagudott a madárka, repült a kecskéhez, s kérte: – Kecske, rágd meg a kórót, mert nem akar ringatni engemet. – Biz én nem rágom meg, mert eleget rágtam én már – felelt a kecske. Repült a madár a farkashoz, s kérte: – Farkas, edd meg a kecskét, mert nem akarja a kórót megrágni, kóró pedig nem akar engem ringatni. – Bizony nem eszem én – felelt a farkas, ettem én már kecskét eleget. Berepült a madár a faluba, s kérte a falut: – Falu, lődd meg a farkast, mert nem akarja megenni a kecskét, kecske nem akarja megenni a kórót, kóró nem akar ringatni engem. – Bizony nem lövöm én, lőttem én már farkast eleget. Most a madárka elrepült a tűzhöz, s kérte a tüzet: – Tűz, égesd meg a falut, mert nem akarja meglőni a farkast, farkas nem akarja megenni a kecskét, kecske nem akarja megrágni a kórót, s kóró nem akar ringatni engem. – Biz én nem égetem, égettem én már eleget – mondotta a tűz. Hej, istenem, mit csináljon a madárka, elrepült

Tovább a mesére

A kút (magyar népmese)

A kút - magyar népmese - Mesélek Neked

Egyszer a magyar ember egy kerek vizesgödröt ásott az udvarában. Arra vetődött a német, s kérdezte: – Mit ás kend, atyafi? – Vízigödröt – mondotta a magyar ember. – Gut, gut – mondta a német. – Nem kút ez – mondta a magyar ember -, hanem vízigödör. – Gut, gut – mondotta ismét a német. – Hát ha kút, legyen kút – mondotta a magyar ember. Így lett a vizesgödörből kút. (Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 2. kötet)

Tovább a mesére

Csali mese (magyar népmese)

Csali mese - magyar népmese - Mesélek Neked

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet-kettőt fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú: – Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam! – Az ám, egy kulcs – mondja a szegény ember. – Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá! Na, ez annyiban maradt. Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú: – Nézze, apámuram, megtaláltam a ládát is. Próbálják a kulcsot, hát jól beletalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske. Ha az egérkének hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hát jól van na, mondok mégis hozzá egy versecskét: Mese, mese, mátka,fekete madárka,úri bunda, kopasz egérugorjon a nyakadba.Mese, mese, fakakas,bújj a lyukba, ott hallgass,Kata, Kata, két garas,neked adom, csak hallgass. (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág 2. kötet)

Tovább a mesére

Kacor király (magyar népmese)

Kacor király - magyar népmese - Mesélek Neked

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy macskája. Ez a macska olyan kajtár (torkos, falánk – a szerk.), olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki: – Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat! No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre-arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, s visszafordul, nézi a macskát, nem tudta elgondolni, mi isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mindkettő megijedt a másiktól. No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve: – Ki légyen az úr? „Ahá – gondolja magában a macska -, úgy látszik, ez fél tőlem!” Mindjárt nekibátorodott, s mondotta nagy büszkén: – Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg,

Tovább a mesére

A nagyotmondó legény (magyar népmese)

A nagyotmondó legény - magyar népmese - Mesélek Neked

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény ember, s annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye. Meghallja ennek a hírét a szegény ember, s mondja a fiainak: – Na, fiaim, próbáljatok szerencsét, hátha megsegít az Isten. Az idősebb meg a középső fiú azt mondták, hogy ők már csak itthon maradnak, túrják a földet, hanem a legkisebb fiú kétszer sem mondatta magának, indult a király városába. Hát, amikor megérkezik a király udvarába, tele van az udvar királyúrfiakkal, hercegekkel, grófokkal, bárókkal, minden rendű és rangú legényekkel. Volt ott hosszú süveges tót is, de még cigánylegény is. Mondottak azok mindent, egyik nagyobbat a másiknál. De mondhattak akármit, a király mindent elhitt. Mikor aztán nagy szégyenkezve mind eltakarodtak, s kitisztult az udvar, fölment a szegény legény a királyhoz, köszöntötte illendőképpen. – Adjon isten, jó napot, felséges királyom! – Adjon isten, fiam, hát mi járatban vagy? – Én bizony, felséges királyom, szeretném feleségül venni a királykisasszonyt. – Elhiszem, fiam, de aztán miből tartanád el?

Tovább a mesére

You cannot copy content of this page