Göbölyös Attila 
Valahol, egy gyönyörű völgyben, a Dombosdombok között élt egy idős asszony, Vica néni. A völgyben bőven termett málna, és minden nyáron, amikor a gyümölcsök elérték érettséget, a gyerekek izgatottan várták, hogy eljöjjön a lekvárfőzés ideje. Mindenki tudta, hogy Vica néni a legfinomabb lekvárt készíti, de senki sem ismerte a titkos receptet. Egy nap, két kíváncsi
Egyszer volt, hol nem volt, az égen ragyogott egy csodálatos napocska, akit mindenki csak Napocskának hívott. Minden reggel boldogan kezdte meg a napot, megvilágította a világot, és ezer színben tündöklött. De Napocska egy napon, fáradt a sok munkától, elhatározta, hogy pihenőt tart. Egy kis felhőre telepedett, és álomra hajtotta a fejét. Eközben a földön élt
Egy forró nyári napon, amikor a napfény táncolt a levegőben, Lili, a kalandvágyó kislány, úgy döntött, hogy valóra váltja az álmát. Hallotta a felnőttek beszélgetését a soha el nem olvadó jégkrémhegyről, és elhatározta, hogy megkeresi. Az ajkán mosollyal és a szívében izgalommal indult el a falu széléről. Miközben sétált, az ünnepélyes gyümölcsfa alatt töltött szakaszon
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy apró, varázslatos tündér, akit Szamócatündérnek hívtak. Az erdő mélyén, egy gyönyörűen virágzó rét közepén tette le a gyökereit. A rét minden reggel ezüstös harmattal borította be a színes virágokat, és a fák lombjai közt az énekesmadarak vidám dalokat zengtek. Szamócatündérnek hosszú, piros hajzuhataga volt, amely a nyári
Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban, ahol a napfény mindig ragyogott, és a fák között halk zene hirdette a természet szépségét. A falu nevét Senki sem tudta igazán, mert senki sem járt arra, de a lakói boldogan éltek a mindennapjaikban. A falu legfiatalabb lakója, egy tizenéves fiú, akit Leventének hívtak, különleges képességgel rendelkezett:
Amikor Lizát a nagymamája először elvitte a tengerpartra, még nem tudta, mennyire különleges helyre érkezik. A nap forrón sütött, a homok aranyként csillogott, és a tenger kékje olyan mély volt, mintha a világ összes titkát elrejtette volna magában. Liza ide-oda futkározott, kagylókat szedett, lábát beledugta a hűs hullámokba, és nevetve integetett a sirályoknak. A strand
Mélyen a nyári erdő sűrű lombjai között, ahol a páfrányok úgy nőnek, mint a mesékben, és a madarak olyan dallamokat énekelnek, hogy még a fák is meghajolnak hallatán, élt egy idős erdész, Ábel. Már harminc nyarat is eltelt, mióta először lépett be ebbe a vadregényes rengetegbe, és azóta ott élt, egy sötétzöld zsindelyes fakunyhóban. Az
Az erdő csendes suttogással fogadta az érkezőket. A lombok alatti ösvények mélyzöld alagútjai áttetsző fényben fürödtek, ahogy a lenyugvó nap sugarai utat törtek a fák között. Sári és Bence, a két testvér, hátukon nehéz hátizsákkal kapaszkodtak felfelé az ösvényen, míg mögöttük a világ lassan kifordult a városi zajokból a természet ősi nyugalmába. – Megérkeztünk? –
A nyár legmelegebb napján, amikor a nap úgy szórta sugarait, mintha aranypelyheket szitálna a világra, egy aprócska kislány, Liza, mezítláb szaladt végig a falu melletti ösvényen. Ruhácskája pirosan villogott a napfényben, haja fonatként lebegett mögötte, akár egy kósza szalagréti fűzfa ága szélcsendben. – Mama, csak egy kicsit elmegyek a pipacsoshoz – kiáltotta vissza a házból
A napsütötte nyári délutánon a kis Lilla a tengerparton sétált édesanyjával. A lábuk alatt csiklandozta a homokot a sekély víz, és akármerre néztek, apró kagylók hevertek mindenhol – fehérek, rózsaszínűek, barnák, némelyik már-már kékeslila árnyalatban csillogott a napfényben. – Nézd anya! Ez olyan, mint egy kicsi fül – mutatott egy csigavonalas kagylóra Lilla. – Talán
A gyertyafény csillogása lassan elhalványult Lóca városka ablakai mögött. A sarki pékségben már elfújták az utolsó lámpát is, csak a hold vetett ezüst árnyékot a macskaköves utcákra. És ekkor jelent meg Szundimanó, alig egérnyi termetű, hatalmas, csillagokkal szőtt köpenyében. Pipacspiros sapkája alatt alváskristályok csilingeltek, miközben puha léptekkel végiglebegett a háztetőkön. A hátán hordott ezüstfiolában ott
Valahol messze, ahol az ég egybeolvad a fák koronáival, létezett egy ősi erdő, amit az emberek csak úgy emlegettek: a Susogó Rengeteg. Nem volt térképen, sem útjelző táblán, mégis néhanapján rátalált, aki elég kíváncsi volt, és elég csendes. A Susogó Rengeteg fái mások voltak, mint bárhol a világon. Ők beszélni tudtak – nem szóval, nem